Horváth Anna kiállítása

2013. november 9. FIKSz - a KuPé folyóirat összművészeti tere - Horváth Anna "Illúziók" c. kiállításának megnyitója

köszöntök mindenkit,

amint azt minden bizonyára Önök is látják, Horváth Anna fordulóponthoz érkezett el munkásságában. E kiállítás ugyanis arról a változásról igyekszik számot adni, ahogyan a művész felhagy a posztfotografikus médiumok vizsgálatával, s figyelme a belsővé tett természeti látvány – a plain air – festői programja felé fordul. A mediatizált tapasztalat festészeti eszközökkel történő feldolgozása Annánál sosem jelentett primer, fotórealisztikus képalkotói attitűdöt. Az ő átiratai – szelekciós elve, kifejezésbeli eszköztára, adott esetben a reduktív festészettel kacérkodó fogalmazásmódja – mindig is a belső világ feltérképezését, s ezzel együtt egy sajátos elbeszélésmód kialakítását szolgálták. A tapasztalati horizont kiterjesztése a média, a virtualitás területére a festőt a saját közvetlen környezetétől idegen tájakra vezérli.

Kiszakad a mindennapok történéseiből, s a maga által kiválogatott elemekből hoz létre egy narratív játékteret. A média különböző szegmenseiből származó képfragmentumok egyúttal az alkotó belső világát is megjelenítik számunkra; a művész olyan jelentéshálót sző ezekből az idealizált mikrotörténetekből, melyek egyúttal saját érzelmi életéről, belső vívódásairól, vágyairól is árulkodnak.
A hiperrealitásnak ez a szintje semmiképpen sem egy külső megfigyelő pozícióját tételezi fel. Az immanenssé tett, festőileg megélt valóságképek a művész sajátos mitológiáját, lét-állapotát hozzák létre; a művész kiszabadítja szereplőit a média – a magazinok, a film – keretei közül, s válnak e historikus elemekből felépített elbeszélés metaforáivá, melyek minden ecsetvonásukban a művész létmódjához köthetőek.

A hangsúlyos fordulat azonban nem itt, azaz nem a média-használat és a különféle festészeti média-átiratok vonatkozásában következett be.

Horváth Anna a megfigyelés módjában-technikájában lépett egy alapvetően más minőség útjára. A belső világ feltárásában olyan kontemplatív hagyományhoz nyúlt vissza, mely a látás szubjektív folyamatait az absztrakció különféle formáin keresztül tárja fel. Ez a hagyományos festészeti eljárásmód vált a művész önreprezentációs eszközévé a valóságot vizslató olvasásmódjában. Ugyanakkor ez az eszközrendszer egyszersmind Anna megfigyelésének tárgyává is vált, ahogyan ezt a festői hagyományt igyekszik újraélni, újraéleszteni, és a saját szubjektív kifejezésformájává alakítani.

Ezek a meditatív állapothoz közelítő létélmények olyan illuzórikus világot teremtenek, ahol a képek textúrája, a színek kibontása, fakturális játéka teremti meg e művek, s ezzel együtt Horváth Anna meditatív világát.
Ez a kettősség jellemzi a most kiállító művész jelen alkotói periódusát, egy olyan átmenetiség, amely minden bizonnyal számos inspiratív munkával ajándékoz meg az elkövetkező időszakban bennünket, nézőket.

Fotók: Tóth László (köszönjük)

Faragó Orsolya munkái

Faragó Orsolya az önmeghatározás és az egyén karakterizálásának sajátos nyelvezetét alakította ki legújabb munkáin. Az elemi formákból, körökből, vonalakból építkező grafikáin a művész egy olyan tradícióhoz nyúl vissza, mely a valóság modellszerű újrateremtését célozza. A konstruktivista látvány a természeti és társadalmi jelenségek elemeire bontott formai- és strukturális alapegységeiből teremti újra modellszerű architektúráit, mely éppen a társadalmi rend új illúziójának ígéretét hordozta a XX. századot felvezető általános társadalmi válságjelenségek nyomán.

 E formanyelvet azonban a művész nem egyszerűen adaptálja, hanem egy önálló ikonográfiát teremt. Nem csak azáltal, hogy saját magát a kör motívumával azonosítja, hanem azokkal a minimál-történetekkel is, melyek ezeknek a sorozatainak a vezérfonalait is jelentik. A kör mint ősi, szakrális motívum szubjektivizálása, e motívum különböző létállapotainak megjelenítése a figuralitás minimalista utalásaiként értelmezhetőek, melyek mind-mind az egyén önreflexiójának olvasatait kínálják. Az egyes képeken szereplő figurák azonban nem csak az egyén perspektívájából szemlélhetőek, ahogyan az egyensúlyukat kereső testkonstrukciók belakják, s egyszersmind statikussá teszik a kép terét. Sokkal inkább tekinthetőek e művek egy olyan reduktív, stilárisan és formailag is lecsupaszított történet-elbeszélésnek, ahol a társadalmi viszonyok közül kiszakított szubjektum jelenik meg különböző lét-stádiumokban.

Faragó Orsolya e munkáit olyan naplószerű önvallomásoknak is tekinthetjük, ahol az egyén egzisztenciális küzdelme jelenik meg. Olyan képi sorozatok ezek, melyeken a művész világban való mozgása mintegy képregény-szerűen bontakozik ki, apró-, leheletfinom cselekmények formájában. A művész ezekben a történet-fragmentumokban saját pillanatnyi helyzetét igyekszik fixálni, s e lét-állapotok rögzítése során egyúttal sajátos önvizsgálatokra kényszerül. A tiszta formák és érzések karaktereit állítja e vizsgálódásainak középpontjába, ezáltal teremtve meg önfeltárásának szubjektív kategóriáit.

_____________________________________

Oršolja Farago je u njenim najnovijim radovima stvorila poseban jezik samoodređenja i karakterizacije pojedinca. Na grafikama koje se grade od elementarnih formi, krugova i linija umetnica seže za takvom tradicijom koja cilja na ponovno stvaranje stvarnosti i to na osnovu modela. Konstruktivistički pejsaž stvara od prirodnih i društvenih pojava, a koje se razložene na strukturalne osnovne jedinice kao i na jedinice forme, ponovo svoje, na modelu, zasnovane arhitekture  -   ona je upravo nosila iluziju obećanja društvenog poretka usled društvenih kriznih fenomena na početku XX veka.

Ne može se reći da umetnica ovaj jezik forme tek prilagođava, nego ona stvara samostalnu ikonografiju. Ne samo na osnovu toga da sebe poistovećuje sa motivom kruga, nego se ona samoidentifikuje i sa onim minimalističkim pričama koje predstavljaju glavnu nit ovih serija. Subjektivizacija kruga kao prastarog, sakralnog motiva, kao i predstavljanje različitih stanja bića ovog motiva se mogu razumeti kao minimalistička upućivanja na figuralnost a koja se mogu razumeti kao oblici čitanja samorefleksije pojedinca. Ipak, figure koje se pojavljuju na pojedinim slikama ne mogu se posmatrati samo iz perspektive pojedinca, nego kako konstrukcije tela koje traže ravnotežu nastanjuju prostor a koji se formira u vidu statičnosti.


Mnogo više se mogu tretirati ova dela kao izraz reduktivne priče-pripovetke koja je i stilarno i u pogledu forme razgolićena, i u kojoj se pojavljuje subjekat u različitim stadijumima bića a iščupan iz društvenih odnosa.

Radovi Oršolje Farago možemo sagledavati kao samoispovesti koja je posredovana dnevničkim zapisima i u kojoj se pojavljuje egzistencijalna borba pojedinca. Ove likovne serije su takve da se na njima kretanje umetnice u svetu uobličava na način kako se gradi i strip, to jest, u vidu malih, suptilnih delovanja. Umetnica u ovim fragmentima-pričama nastoji da fiksira svoj egzistencijalni položaj, i u toku fiksiranja stanja bića ona je prinuđena na posebne oblike samoipsitivanja. Ona stavlja u središnji plan čiste forme kao i karaktere čulnosti i na taj način stvara subjektivne kategorije samootvaranja.

 

alkalom/occasion

kiállításmegnyitó szöveg
elhangzott Komoróczky Tamás  kiállítás megnytióján
M21 Galéria, Pécs, Zsolnay Negyed
2013.05.10.


köszönöm a megtisztelő felkérést,

Komoróczky Tamás munkáiról csak két esetben lehet valamilyen egységesnek tűnő szempontrendszer alapján beszélni; az egyik az ő személye, aki a képi elbeszélések narratív tereit folyamatosan bővülő, újabb és újabb történetekkel tölti ki, s szinte kizárólag rajta keresztül jutunk csak közelebb az elénk táruló egyes történetek mélyebb jelentésrétegeinek felfejtéséhez.
A másik lehetséges fogalmi támpontot és keretet pedig éppen az a paradigmatikus fordulat kínálja, melyet a képek politikájának, más aspektusban képi fordulatnak, vagy a kilencvenes évektől új képkorszaknak is szokás nevezni.
Ez utóbbiak vonatkozásában Komoróczky Tamás munkásságát azokhoz a világmagyarázatokhoz érdemes közelíteni, melyek a valóság megértését, s a valóság összefüggéseinek feltárását, a mélyebb összefüggések kibontását, s új, lehetséges kauzalitások felszínre hozását nem elsősorban szöveges, hanem vizuális konstrukciókon keresztül kísérlik meg.
Azaz a valóság megértése már nem kizárólagosan fogalmi eszközökkel zajlik, a szöveg elveszítette paradigmatikus szerepét, s a világ jelenségeit különféle mediatizált formákon keresztül tesszük kézzelfoghatóvá.

Mégis, a kiállított művek többségén a szerző folyamatosan két médium, a szöveg s a kép határán kalandozik. E munkákon a hagyományos kép-szöveg viszony visszájára fordul: a képek nem illusztrálnak, önálló magyarázó értékük feloldódik, ahol a szövegek – mint szövegfoszlányok, utalások, kiragadott idézetek – fontos, de a mű identitásának szempontjából alárendelt képi elemekként épülnek a művekbe.
Ugyanakkor e képi-vizuális világmagyarázatok nem a hagyományos, reprezentáció-központú fogalomkörhöz köthetőek. S bár a művész habitusában és munkáiban szemmel láthatóak a kapcsolódások a gnosztikus hagyományokhoz, ugyanakkor szervesen kötődik ahhoz a racionális, analitikus szemléletmódhoz, mely jellemzően a hatvanas-hetvenes évekkel bezárólag a konceptualista látásmóddal vált legitim művészeti eljárásmóddá.

Ez már nem az a művész-identitás, mely a valóság mikrokozmosz-szerű modelljét akarja létrehozni, s nem is a mérnök-típusú habitus kapcsolható hozzá, amit a konstruktivista-, objektív látvány analízis-szerű elemekre bontása s különféle valóságmodellek létrehozása foglalkoztat. S még csak nem is az a fajta kísérletező attitűd jellemzi, mely a művészeti médiumok expanziójában látja a megújulás lehetőségét. Komoróczky ezeket az attitűdöket egy magasabb szinten bírja.
Számomra ő egy sajátos mágus figuráját testesíti meg, aki nem jelentéseket, hanem jelentés-hálókat hoz létre. Eszköztárában egyenlő értékkel szerepelnek ready-made-, assembladge-szerű tárgykollekciók, a művész által plüssbe vont, átlényegített tárgyak, vasárnapi ebédek velős-csontjai, neonfeliratok, gesztusszerű skiccek, talált-képek, irodalmi utalások, audiovizuális remixek, filmek, videómunkák. A művész ugyanakkor ezekkel az időbeliséget hangsúlyozó leletekkel nem archaizál, hanem átemel, átír, mediatizál. Így lesz azonos súlyú korpusz régészeti leletből, néprajzi emlékekből, archaikus történetek mondavilágából, posztindusztriális jelenünk, hétköznapi tárgyaink leleteiből.

 Az egyes tárgyi-vizuális, s szöveges elemeket először alaposan megvizsgálja, s vagy gondosan elraktározza, hogy a megfelelő pillanatban illeszthesse ezeket a helyükre, vagy – s pont ez a jellegzetes világviszonyulás a művész védjegye – sajátos átiratokat, replikációkat készít belőlük, ahol olyan, akár évezredes időhurkokat és összefüggésrendszereket is létrehoz, melyek éppen ezt a mágus-képet erősítik.
Az általa teremtett, újraalkotott világ megismerése során azonban mégsem fordul okkult magyarázatokba. Az összefüggések lehetséges rendszere, a mémplex olyan egyedi logikai, történeti, ikonográfiai olvasatokat tesz lehetővé, ahol az alkotó sajátos módon egy önmaga által korlátozott szabadságra tesz szert. Jóllehet ehhez az olvasásmódhoz a képfogalomnak egy végletekig kiterjedt alkalmazása társul, mégis, egy nagyon szigorú törvény, nevezetesen a tudás törvénye szab határt e szubjektív világmagyarázatoknak.

A szerző valójában nem egyszerű feladatra invitálja a nézőt. Egy olyan képtörténeti kalandozásra, ahol közösen fedezhetjük fel azokat a jelentésszférákat, melyek Komoróczky évtizedes kutatásainak és vizsgálódásainak terepét jelentik. Ám ennél véleményem szerint sokkal többről van szó: a művész egy új nyelvet, azaz egy nyelvi jellemzőkkel felruházott kommunikációs rendszert épít, saját vizuális kánonját kínálja fel számunkra a valóság közös megértésében. Egy olyan, csak a beavatottak számára kibomló ikonográfiát, ahol az összefüggések lehelet-finom hálója sző be mindent és mindenkit, s válik Komoróczky Tamás világmagyarázatainak részesévé.
Ez a közös tudás, a tudásnak ez az unikális módja jelenti számomra a kiállítás legfontosabb mondanivalóját.

Köszönöm még egyszer és szívből gratulálok!

további - képek - forrása : pecskep.hu

Interferenciák - ifj. Ficzek Ferenc kiállítása

kiállításmegnyitó szöveg
elhangzott Ifj. Ficzek Ferenc kiállításmegnytióján

Nádor Art & Flowers Galéria
Pécs, 2013.05.03.

 ...van egy fickó, bocsánat, van egy fiatalember, aki képtelen beletörődni a világ aktuális rendjébe, képtelen elfogadni, hogy a kis- és nagy összefüggések úgy- és azon a módon vannak, ahogyan azok a mindennapok állapotainak sajátos elrendezettségében tettenérhetőek.
Van egy fickó, bocsánat: van egy fiatalember, akit a valóság megismerése arra ösztökél, hogy a megfigyeléseinek tárgyát olyan végletekig lecsupaszított elemekre, alapstruktúrákra és elemi folyamatokra cincálja szét, ahol a moduláris elemek önálló létmódjai válnak vizslathatóvá. Ez a megfigyelési processzus egyben új látvány-mutációk létrehozatalát is jelenti: a megfigyelő olyan sajátos összefüggéseket képes újraalkotni, melyek az alapelemek és alapstruktúrák, s a természetes összefüggések szintjén talán soha nem is léteztek.  E konstruált valóság-fragmentumok ugyanakkor csak fokozzák a megfigyelő bizonytalanságát: mi az a legelemibb redukció, legprofánabb eljárásmód, amivel bizonyosságot lehet szerezni a dolgok valójáról, igazság-tartalmáról?  

A mi Ficzekünk nem véletlenül talált rá a fotogramra, melyet egy időben – nevezetesen 20-as évek avantgárdjában – valóban az indivídum kiküszöbölése okán az objektív-, konkrét képalkotás egyik megváltójának tekintettek. Man Ray, Moholy-Nagy László még valóban hittek abban, hogy a technikai képalkotás felszabadítható a szubjektív látás befolyásoltsága alól. Egy olyan társadalom eszménye lebegett Moholy, és a kor konstruktivista alkotói szeme előtt, ahol a vizualitás képes szolgálni az emberek életének teljesebbé tételét, s ahol az egyén felszabadítását az alkotói képességek kibontása révén kívánták elérni. Ugyanakkor egy új típusú, mérnök-művész felfogást jelenítettek meg, ahol a mű nem ipari termék, s nem is modell, hanem egy tökéletes formában felépített műalkotás.
Ficzek képei – bár tagadhatatlan a funkcionális analógia – mindazonáltal nem rendelkeznek ekkora expanzív energiákkal.
 

Ficzek valójában újramodellez; újramodellezi e teremtő energiának a hatásmechanizmusait: kicsiben, mint az alkímikusok, a szobája magányában, esténként-éjszakánként mantrázza újra a majd száz évvel ezelőtti (vagy a harminc-negyven évvel korábbi) leírásokat. Újrajátssza, újraépíti a hajdan volt kísérleteket, ám ezekhez már egy sokkalta reflektívebb, kifinomultabb tudás és eszközkészlet áll rendelkezésére. Nem vitatható el ugyanis tőle az a mesterségbeli felkészültség, ahogyan a rajz, grafika, festészet és a technikai médiumok sajátos képalkotói tapasztalatát is beépíti ezekbe a kísérleteibe. Ficzek ugyanis nem rest belerajzolni, kiegészíteni az objektivált reprezentációkat, azaz a választás lehetőségén túl valóban a művész uralma teljesedik ki a médium felett: bármit-bármivel képessé válik összefüggésbe hozni; bármikor bármilyen helyzetre képes új megoldási javaslatot, új stratégiát kialakítani.
Ez a mediális uralmi helyzet azonban csak egy nagyon szűk mozgásteret enged meg az alkotó számára: a valóság deriválása ritkán eredményez tiszta modellt, ritkán vezeti el az alkotót a valóság jelenségeinek racionális megértéséhez – sokkal inkább a manipuláció az, mely köré e konstruktív energiák felsorakoznak.

Ficzek munkái azonban éppen attól izgalmasak, hogy e hyermediális valóság határain kalandoznak; ebben az alap-összefüggéseiben végletekig lecsupaszított világban ugyanis a lépések minősége, az eljárásmódok szofisztikáltsága és az alkotó személyisége egyaránt, egyforma jelentőséggel bír.
 Ficzek egyenlőre jól egyensúlyoz e talmi értékek közt, ahol megpróbál minket is meggyőzni a maga által konstruált igazságokról, s elhelyezni bennünket is ezekben a mikro-történeteiben.
Felfedezni ezekben az elbeszélésekben önmagunkat, s feltárni az alkotó valós szándékát: ez a mi feladatunk.

további - képek - forrása: pecskep.hu