búcsú Kismányoky Károlytól

Többek kérésére teszem közzé Kismányoky Károly temetésén elhangzott búcsúztató szövegemet. 
Pécs, 2018. január 26.
 - - - - - - - - - - - -

Most fáj minden szó.
Mert elment egy ember. Egy jó ember.

 Néhány hónapja, a Pécsi Műhely szeptemberi kiállítása előtt végigjártuk Karcsival a korabeli tájkísérletek helyszíneit.  
Hosszú ideje készültünk rá. 
Műtétből lábadozott, de hihetetlen lelkesedéssel és energiával trappolta végig az utat; alig tudtuk tartani vele a lépést. A pécsváradi homokbánya ma is lenyűgöző léptékei közt, Mecseknádasdon, a kantavári irtás mögötti erdőrészen, fenn a Gyükésben, a tettyei kőbányáknál, a Havi-hegyen. Búcsú volt ez, akárhogy is vesszük. Hiába volt a gyönyörű idő, hiába volt nálunk tengernyi technika, valahogy nem találtuk a dolgok korabeli esszenciáját. Egy-egy helyszínen lázasan kerestük a fotókon megőrzött beállításokat, pozíciókat. Tapogattuk a fák törzseit, másztunk fel a hegyoldalra, dombról le, dombra fel. S amikor rátaláltunk valamire a negyvenegynéhány évvel ezelőtti látványból, döbbentünk rá, hogy milyen parányi az idő. Az idő, ami megadatott. Hogy négy évtized alatt szinte alig változik egy erdőrészlet. Hogy csak a gyomok nőtték be a kőbányát. Hogy itt csak az ember képes megváltoztatni lényegileg a környezetét.

 De nem úgy, ahogy ők, a műhelyesek: egy puha gesztussal megérinteni a tájat.
Mert ez volt a lényeg; a beavatkozás minősége. A megismerés elsődlegessége és a beavatkozás érzékenysége. És nem csak a természetben, de a valóság, és a mindennapok szintjén egyaránt. Kismányoky szinte egész munkásságát ez a szellemi hitvallás jellemzi, bár tudott ő rendkívül radikális is lenni.

 “Semmiféle kompromisszumra nem voltunk hajlandók!” - ó, hányszor hallottam ezt tőle. 
Ebben nagyon következetes volt - és ezek létmeghatározó elvek voltak számára. Olyan struktúranalitikai, formaképző elvek, melyek végigkövethetőek a hetvenes évek fotómunkáin, a nyolcvanas évek rajzfilmjein-animációin, a kilencvenes évek televíziós-dokumentarista korszakában, az egyetemi oktatói éveiben, s az elmúlt másfél évtized média-archiválós erőfeszítéseiben egyaránt. 
Mert a kísérletek nála mindig valami célt szolgáltak: a kis összefüggések mindig valami nagyobb rendszert modelláltak, mint ahogy a Tímár utca változásának évtizedes dokumentálása is egy nagyobb egész, a valóság állapotváltozását, s a változás szubjektív megörökítését célozta.
Az a tengernyi dokumentum - Kismányoky valódi életműve - mint egy tezaurusz zárta be alkotóját: az elmúlt években megszállottan hajszolta, kereste, gyűjtötte a “nagy archívum” kincseit, de cseppet sem öncélúan. A megosztás volt a titka, ahogyan ezeket a mostohán kezelt kor-dokumentumokat a lehető legjobb helyre szerette volna eljuttatni. Nekünk, az erre fogékony közönségnek. Nekünk, akik most tehetetlenül állunk e szétfoszló álomkép előtt: vajon hozzá tudunk-e tenni valamit Kismányoky Károly “nagy” tervéhez.  Vajon tudjuk-e értő módon gondozni e szellemi-imaginárius hagyatékot?


Szóval elment egy ember. Egy jó barát.

 Bő egy évvel ezelőtt Bécsben jártunk, a Kunstmessén. Heten egy autóban, heten, mint a…. Vagyis hét kiváló mesterlövész. A vásáron Ficzek volt a fókuszban, Bécsben a Pécsi Műhely. Akkor indult meg újólag a műhelyesek művészeti pályája. Egy későn jött siker. Ám nála jobban kevesen érdemelték ezt ki. Kicsivel előtte Zágrábban próbáltuk összeszedni Karcsi odakeveredett munkáit. Ő ebben az újdonsült, felértékelődött szerepben is iránymutató volt; hátrébb lépett, ám a személye, meglátásai - az összefüggések láttatása - mindig a legjobbkor jött. “Gondolta volna a fene” - sommázta kaján mosollyal, amikor tavaly, a “nagy magyar neoavantgárd” kiállítást New Yorkban az ő hetvenes évekbeli munkájával hirdették. 
De tudta, mindig is tudta, hogy a dolgoknak meg van a helye a világban. Csak oda, helyükre kell tenni azokat.

 Karcsinak mindig is hihetetlen érzéke volt meglátni és kiszűrni a lényeget a világ történéseiből. 
Az a tömör, szálkás fogalmazásmód volt jellemző rá, mely korai rajzain is megjelenik. Rendet teremteni a káoszban; nem megszüntetni azt, hanem megtalálni az összefüggéseket, s felmutatni az összefüggések rendszerét. S ami mindennél fontosabb: dokumentálni a megismerés folyamatát. S ebben bármilyen eszköz megengedett volt számára: festészet, grafika, zománc, a fotó, a mozgókép, az animáció, a televízió, s megint csak a fotó.

Kísérleti eszközöknek tekintette ezeket, melyek egyfajta fokozott jelenlétet valósítanak meg. Ezeken keresztül felnagyulnak, vagy éppen elsikkadnak  bizonyos problémák. Amely leméri és szabályozza a szubjektum és a környezet közti kapcsolatot, viszonyt. Közbeiktatottsága meghatározza a folyamat alakulását és amely egyben válasz is. 

Válasz - választás
Választás - válasz
Környezet - kihívás
Véletlen - lehetőség - tágítás
Mi a lényegesebb - a “miért” vagy a “hogyan”?

 Ez volt Kismányoky Károly nagy felfedezése, a MEMBRÁN.
Mely láthatóvá teszi a láthatatlant. A membrán, amely anyaggá formálja az anyagtalant.

 Műtermében olyan munka zajlott, melyből csak kevesen vehették ki részüket. 
Hálás lehetek azért, hogy valamennyi ebből nekem is megadatott.

 Isten veled barátom! Nyugodj békében, Kismányoky Karcsi.