Üdvözlök én is mindenkit,
s köszönöm a megtisztelő felkérést.
Nem csak ennek a megnyitónak az alkalmából, hanem az ezzel összefüggő másik esemény kapcsán is:
Szentgróti Dávid katalógusának bemutatójára, s nem utolsó sorban e katalógus szövegének elkészítésére.
Úgy voltam vele, hogy nem írok még egy szöveget: minek, ott van a katalógusban, aki szeretné, elolvassa. Aztán ahogy délelőtt a rendkívüli szüntenek köszönhetően - nagyböjt ide, vagy oda! - feltettem otthon egy húslevest főni (mert ugye dédnagymamáinktól tudhatjuk, hogy egy jó leves bármiből meggyógyít), rám tört egy kisebb bizonytalanság. Ahogy ott álltam, s fölöztem le a szűrővel a leves habját, arra gondoltam:
Mi van akkor, ha itt lesz rengeteg ember? Jó, ugye száz főnél többen eleve most nem lehetünk, de hát akkor is. Miről sztendápoljak majd?
A szöveg az muszáj, az egy biztos dolog, azt “csak” fel kell olvasni, abba, s a papírlapokba bele lehet kapaszkodni.
De hát van már egy kész szöveg a katalógusban! Olvassam fel azt, vagy abból részeket?
Az milyen már: nem felolvasóestre jönnek az emberek.
Ráadásul be kell vallanom, idegen terep ez számomra: a festészethez ugyanis - s ezt most is vállalom - vajmi keveset értek.
Eleve az a pozíció, ahonnan én a világ jelenségeit látom, vagy ahogyan a valóságra tekintek, s fogalmilag-képileg értelmezem, egy technikailag generált nyelvezettel rendelkezik. Hogyan kapcsolhatnám Dávid festményeit mondjuk a posztstrukturalista médiaesztétikához? Vagy a videó/médiaművészethez? Az azért egy egészen más tradíció, mint mondjuk a flamand hét rétegű, lazúros festőtechnika.
Megvan! - jött a megvilágosodás zöldségpucolás közben: elmesélem, hogyan találkoztam vele, már-amire emlékszem.
Ez még a Közelítés hőskorszakához köthető, a kétezres évek elején (2002, 2003?) Dugo Selo mellett, Brckovljaniba keveredtünk el egy alkotótelepre. A közönség közt látok itt pár embert, aki szintén ott volt, ők majd elmesélik minden bizonnyal pontosabban, izgalmasabban, részletesebben.
Szóval ez az alkotótelep valójában egy elmegyógyintézetben került megrendezésre, szerény véleményem szerint ez Horvátország legnagyobb elmegyógyintézete (bár Rab szigetén is láttam egyszer egyet az egyik nyaraláson), több hektáros parkkal, több száz, különböző stádiumú beteggel. Mi az igazgató - amúgy tök üres - rezidenciáját kaptuk meg szállásul.
Maga az alkotótelep inkább volt amatőr: minket a pécsi horvát kisebbségi önkormányzat protezsált be oda, a horvát partner keresett magyar művészeket, s hát bennünket találtak meg…
Szóval akkor lepődtünk meg - nem: folyamatosan meglepődtünk -, vagyis az egyik első meglepetés akkor ért, amikor jött egy horvát mukikám, és fejből festett egy fél oldal szalonnát.
Na, mondom, ez igen!
Dávidék - ha jók az emlékeim Könyvásó Laci, Keklós, meg talán a Bozsó Nóri - egy szőlőhegyi villába kerültek festeni. Volt minden: minőségi vásznak, szuper festékek, ecsetek, kaja na és hát pia. Bor, rakija veszettül.
Nem mesélem végig a pár nap kalandos történéseit, elég annyi, hogy a srácok nem jutottak a munka végére, vagyis hát csak bizonyos szemszögből. A zárópartin, ahol a műveket “be kellett mutatni”, Dávidék egyik vászna igen csúfos véget ért: asszem éppen a szalonnás csávó bedobta a tábortűzbe.
Könyvásó Zastavájának végzetéről most inkább nem is beszélek. Kemény idők voltak ezek, a “rock and roll az nem egy tánc” - ahogy mondani szokás.
Visszatérve a mai délelőttre: valójában ez majdhogynem orjaleves volt. Én szedtem le a csontról a karajt és a szüzet is. Ahogy rakom bele a fazékba a zöldségeket - najó, a karfiolt majd egy kicsit később - eszembe jut:
akkor beszélek majd a katalógusról!
Felhívom Balázst, a Szlukát, hogy neki van-e már. Azt mondja, hogy majd csak estére lesznek meg.
Pfú: ez nem jött be, ez így pláne rögtönzés lenne, a frissen kézbe vett kiadványról hablatyolni. Pedig ez a katalógus rendkívül fontos. Az eszemet se tudom, mikor jelent meg utoljára itt mifelénk hasonló léptékű, minőségű kiadványa egy kvázi fiatal művésznek - noigen, Dávid is már a negyedik X-nél jár.
Pláne, hogy ez a kiadvány is ennek a Szluka “gyereknek” köszönhető.
Pedig vannak Pécsen nagy intézmények, jelentős kiadói múlttal rendelkező kiállítóhelyek - s mi mégis megint csak itt toljuk a majdnemhogy undergroundban.
Najó, nem kezdek bele megint a szokásos mantrába, mert valaki megint vagy megsértődik, vagy én leszek pária újra jó ideig. A lényeg, hogy van valaki, aki felvállalta, hogy megpróbál amolyan észak-balkáni professzionalizmust meghonosítani a képzőművészeti-kereskedelmi praxisban itt, ebben a városban. És ezt olykor még komolyan is gondolja - minden kudarc, csalódás ellenére.
Bár az ő példája lenne fertőző, s lenne még pár hasonló kezdeményezés errefelé.
Mert lenne még mit csinálni:
például hol vannak a rezidensek, hol a kutatóműhelyek, a csilivili műtermek? - szédültem bele a levesgőzbe egy pillanatra...
Aztán cérnametéltet főztem, a zöldségekhez és a csontról lecupázható húshoz tormamártást.
Pazar lett:
mint ez a kiállítás és ez a katalógus.
Amihez szívből gratulálok, és a kiállítást ezennel megnyitom!
Ja, és igen: a csontot megkapta a kutya.
