Két kiállítással indította el a Pécsi Galéria az idei őszi szezont; a tavaly év végén átadott Zsolnay Galériában a
Mesterek/Masters címmel pécsi állami díjas képző-, iparművészek, valamint építészek munkáiból jött létre egy majd fél évszázadot átívelő tárlat, a Széchenyi téri Pécsi Galériában hatvan-egynéhány pécsi képző- és iparművész munkáiból áll össze az
Igazi való világ című kiállítás. A két nagyívű program együttesen - talán nem túlzás ezt állítani - átfogó képet kínál a pécsi művészeti mozgásokról, azzal együtt, ill. ellenére, hogy a Pécsi Galériában a tárlat valódi, generációkat átívelő válogatás, melyen a legfrissebb generáció képviselői is már szinte kivétel nélkül harmincas éveiket tapossák.
Mindkét kiállítás az intézmény vezetőjének, Gamus Árpádnak az ötletéből kapott szárnyra, s jól tükrözi azt az intézményi kényszerpályát, amit az adott status quo keretein belül az intézmény vezetője e rendezvények révén demonstrál. A Mesterek/Masters sajátos üzenete, hogy tudatosítsa és transzparenssé tegye a Pécsett élő, itt alkotó, alkotott művészek jelenlétét, művészeti örökségét a legszélesebb közönségrétegek irányába, s ezáltal is a képzőművészet, a vizuális művészetek társadalmi megítélését, beágyazottságát, legitimitását erősítse. A tárlaton egy sajátos artworld fogalom sejlik fel, ahol egyszerre van jelen a vizuális művészetek több területe, kifejezésformája; s bár az építészeti projektek leginkább tablószerű prezentációival találkozhatunk, ahol az építészeti praxis különféle történeti- és kompozíciós megoldásai villannak fel, az ipar- és képzőművészeti munkák között legalább ekkora stiláris és műfajilag is szerteágazó megfogalmazásokkal találkozhatunk. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy fotóművészeti vonatkozásban Pécs reputációja még hagy kívánnivalót maga után; állami fotóművészeti díjazottal nem találkozunk a tárlaton, holott Pécs fotográfiai tradíciói alapján ennél többre lenne hivatott. A kiállítás mégsem tekinthető teljes körű összegzésnek a „mesterek” vonatkozásában, jó néhány, a pécsi szcéna szempontjából fontos alkotó maradt ki a szórásból (vagy éppen „mesternek” kevésbé tekinthető alkotó került be) – az állami elismerés sajnos nem mindig tükrözi híven a művészeti értékeket, teljesítményeket.
Pedig így is micsoda nevekkel találkozhatunk! Milyen páratlan, megkérdőjelezhetetlen életművekkel, páratlan művekkel! Akik „már csak” alkotásaikkal vannak jelen: Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér. Bocz Gyula, Tolvaly Ernő. Fürtös György és Jegenyés János. Dénesi Ödön, Szigetvári János, Erdélyi Zoltán és Várnagy Péter. Micsoda idők micsoda tanúi ők. Ha csak az ő profiljaikból hozná valaki létre Pécs művészeti panoptikumát (sic!), már nem lenne a városnak szégyellnivalója. S a még – remélhetőleg sokáig - velünk élő nagyságok. Csak a képzőművészetből az iskolaalapítók: Bencsik, Keserü, Lantos. Bocsánat: Lantos Ferenc, Ilona Keserü Ilona, Bencsik István, Rétfalvi Sándor, Konkoly Gyula. Pinczehelyi Sándor, Gellér B. István, Fürtös Ilona, Valkó László, Gaál Tamás, Nagy Márta, s folytathatnók a sort a legfrissebb, legfiatalabb alkotókig, akik közül többen tanítványként szerepelnek mestereikkel, mesterként… (elnézést kérve azoktól, akik itt most hely hiányában kimaradtak a felsorolásból). Egy városi képtár anyagát méltán alkotná meg egy ilyen horderejű kollekció.
Ám azáltal, hogy a válogatás csakis az állami premizációt tette a kiállítás szelekciós elvévé, a tárlat egyfelől igen fajsúlyossá, másfelől igen diffúzzá is vált. Ebben a kontextusban nem tekinthetünk el attól a nem kis mértékben releváns érvrendszertől, mely az állami díjak odaítélését nem kizárólagosan a művészeti, művészettörténeti hitelesség és teljesítmény kizárólagos kompetenciájához köti, hanem esetenként aktuálpolitikai, szakmapolitikai döntésként, s a döntéseket legitimáló diskurzusok konszenzusaként értelmezi. Ez az érvrendszer még akkor is helytálló, ha az itt kiállítók díjai elvitathatatlanok; inkább azon lehetne elgondolkodni, hogy mely pécsi alkotók maradtak ki az elmúlt években/évtizedekben a "szórásból". Az elmúlt néhány politikai választási ciklusban számos esetben voltunk tanúi az állami díjak, kitüntetések odaítélése nyomán kialakuló konfliktusoknak, az e helyzetre adott legszélsőségesebb reakcióknak. Ez, a szakmai díjak esetében alkalmasint éppúgy megjelenő átpolitizáltság - sajnos - kísérőjelenségévé vált az állam monopolisztikus kiterjedésének, mely nem csak a szakmai, de a személyes életvilágokat is nagymértékben annektálta, kisajátította, függővé tette. A Gamus Árpád igazgató által a Zsolnayban létrehozott projekt lényegében éppen ezt a függőséget hangsúlyozza, mely csakis a pécsi kulturális intézményrendszer mozgásainak ismeretében érthető meg igazából. A Pécsi Galéria az elmúlt évben jelentős változáson ment át, az intézmény tekintélyes léptékű új kiállítótérrel gazdagodott, ugyanakkor az 1984 óta működő Kis Galériát idén nyáron a fenntartó önkormányzat – működési racionalizáció okán – bezáratta, majd eladási listára tette. A Galéria sajátos erőtérben rekedt; költségvetése, személyi állománya, szakmai összetétele a majd három évtizeddel ezelőtti mozgástérre, de legalább is egy más, sokkalta visszafogottabb léptékre kalibrált. Míg a Kis Galéria optimálisan kamara-kiállításokra, kisebb egyéni és csoportos exibíciókra volt alkalmas, a Pécsi Galéria pince-szerű adottságai – azzal együtt, hogy 2006-ban a Munkácsy-kiállítás alkalmával „szögletesítették” a boltíves falakat, s a pince pincéjében is kialakítottak egy kisebb kiállító-helyiséget – igen lehatároltak, ám bevallottan egy sajátos atmoszférájú kiállítóteret eredményeznek. Az itt bemutatásra került Igazi való világ tematikus válogatás legalább annyiban problémás, mint az állami díjas művészek „összeeresztése”. Nem kerülhetjük meg a kérdést, de a válogatásnál mintha olyan művek is bekerültek volna a kiállított munkák közé, melyek kínosan kerülik a progresszivitást – ha volt egyáltalán válogatás, s nem a művészeti tömegbázis felvonultatásának szempontja-szándéka uralta el a kiállítás szervezőit. Az Igazi való világ semmiben sem különbözik a már évek óta megszokott, Szalon-szerű „monstre” tárlatoktól, ahol minőségi-, koncepcionális szűrés nélkül kerülnek egymás mellé a legkülönfélébb stílusú, műfajú és minőségű műalkotások. Arról a tematikus pályázatoknál egyébként gyakran tapasztalható körülményről nem is beszélve, hogy a pályaművek gyakran a koncepciótól egészen független, önálló jelentéstartalommal rendelkeznek, s csak különféle, intuitív képzettársítások kötik az amúgy ez esetben igencsak programszerűen megfogalmazott kiállítási koncepcióhoz. Az elmúlt években pedig nem szűkölködhetett a hazai képzőművészeti szcéna a politikai-, kultúrpolitikai kérdéseket megfogalmazó kiállításoktól, ahol a művészet társadalomalakító, társadalomformáló szerepe, a művészet és az általánosabban vett kultúra vs. politika függőségi viszonyai, vagy éppen a társadalmi-kulturális élethelyzetek átpolitizáltsága, életvilágbeli függősége került az egyes kiállítások fókuszába. Lásd pl. a MODEM Kis magyar pornográfia c. kiállítását, vagy éppen a Nemzeti Művészetért Alapítvány Felkarolandó, felejthető, felejtendő. Turul - tudok jobbat c. „projektjét”. Túl azon, hogy mindkét említett rendezvény igencsak nagy port vert fel a maga szintjén, elmondható róluk, hogy az általános politikai gyakorlat és e politikai gyakorlat kultúrához való viszonyának problematikusságára reflektáltak. Olyan jelenvaló szimbolikus cselekvésformákat, adott esetben vélt/valós társadalmi rétegekben meglévő konkrét szimbólumhasználatok, konvenciók konfliktushelyzeteit hozták felszínre, melyek kódrendszerei az adott közegben a mindennapi mechanizmusok szerves részeként, definiálatlanul és reflektálatlanul működnek.
A pécsi kiállítás felhívása ezzel szemben a helyi művészeti intézményrendszer konfliktusát - s nem elsősorban a helyi művészeti közösség problémáit - hangsúlyozó proklamációra hasonlít; elismerve azt, hogy adott művészeti intézmény konfliktusa a helyi közösség problémájaként is artikulálható. A tárlatra, melyre a részvétel pályázati úton történt, műfajilag, médiumukat tekintve igen eltérő művek érkeztek, melyek nagy része nemigen tudott adekvát válaszokat adni az intézményi jellegű problémafelvetésre. Egyfajta sajátos, egymás melletti elbeszélésnek lehet tanúja a látogató, ahol a valóság és a képzőművészet közti kapcsolat értelmezésének igen sok, efemer megközelítésével, a kortárs diskurzusokban mára aktualitását-vesztett pozícióival, vagy éppen stílustörténetileg mára sztenderdnek tekinthető festői látásmódokkal, szubjektív megfogalmazásokkal találkozhatott. Ez a túlburjánzás és konceptuális káosz sajnos a még jó minőségű, figyelemre méltó művekre is hátrányosan hat. Mocsár-szerűen tapad a közeg ezekre a műalkotásokra, s nem kiemeli azokat ebben a kontextusban, hanem inkább lefelé húzza. Pedig számos, más közegben igen hangsúlyos művel találkozhatnánk. Mindennek ellenére azért akadt néhány üdítő kivétel, mely láthatóan igyekezett megfelelni a kiállítás felhívásának – ezek közül említenék meg néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Odrobina Tamás 3D - Dűrt, Diltott, Dámogatott - c. triptichonja talán az egyik leghitelesebb hozzászólás az aktuális kultúrpolitikai diskurzushoz, mely éppen nyelvjátékával figurázza ki, insziunálja a történetileg egyszer már megélt, ám a napi politikai erőtérben újra és újra mutálódó kultúrpolitikai kategóriákat, hatalmi praxist. Palatinus Dóra valóságreprezentációinak sajátos megjelenési formái az Álombuborékok. A művész saját környezetének makettjeit hozza létre, s ezekben a miniatürizált valóságszeletekben létező és fiktív szintek olvadnak egybe. Néha nemigen tudjuk eldönteni, hogy az itt reprezentált uniós beruházások, vagy a Mecsek felett megjelenő űrhajó, a hegytetőre felcsúsztatott város jelentéstartománya hol vált át a realitásból a képzelet világába; mely kontextusok tartoznak egy korábbi elbeszélés-toposz referenciatartományába, melyek a művész intenciói, s melyek a mi elvárásaink a valóság egy már megélt állapotához viszonyítva. Sajátos jelentéssűrítéssel, s e jelentés-szintek egymásra csúsztatásával operál a művész, s hozza létre parányi mikrokozmoszait. Varga Rita egyértelműen a média hiperrealitás-élményére reagál, amikor is egy, a közelmúlt sajátos médiaeseményét emeli be munkájába. Festői eljárásában, ahogyan Malina Hedvig esetét feldolgozza, egyszerre jelenik meg az események és a konkrét fizikai-tárgyi környezet elemekre bontása és ezen elemek analitikus vizsgálata. E részleteket, a szereplőket, az egyes eszközöket, tárgyakat, - táska, autó, etc - , és történéseket objektiválja képsorozatában. A média- valóságot hiperrealitásként tapasztalja és éli meg a művész, aki erre a realitásra egy rá jellemző, festőileg reduktív, a kontrasztokat erős koloritokkal hangsúlyozó, a háttereket/kontextusokat elimináló kompozicionális-stiláris formanyelven reflektál.
Sajátos ellenreakcióként lehet értelmezni azokat a munkákat, melyek a személyes életvilágok politikai annektálása ellenében a saját világ megteremtésével, a kvázi kivonulással, a belső világ feltárásával reagáltak a kiállítási koncepció felvetésére – már amennyiben ezek „tudatos” válaszként fogalmazódtak meg, vagyis ahol a művészek alkotói alapállása e festői/alkotói gyakorlat. A tárlat festészeti nagydíját megkapó Ernst András festői programja emblematikus megjelenése annak a szubjektív-, analitikus festői eljárásmódnak, mely a belső látás vizsgálatát, s ennek a belső élménynek a festészeti, elsősorban texturális, anyag és rétegkompozíciókkal történő megjelenítésében találja meg, ahol elemi képfaktumok – gesztus-szerű vonalak, amorf alakzatok, foltok, koloritok - repetitív mintázatai, egymásra-rétegződései alakítanak ki egy sajátos, szubjektív megnyilatkozást tolmácsoló valóság-metaforát. Ám ez egy nagyon is illuzórikus világ: a kivonulás – azaz annak a feladása, ahogyan pl. a neoavantgarde társadalmi expanziója felörlődött a nagy társadalmi kérdések legitim megfogalmazásában -, mely a hazai művészettörténetben a nyolcvanas évek festőiségéhez köthető leginkább, ebben a kiállítási szituációban egy sajátos állásfoglalást testesít meg. Ez, mármint a festői tradíció és mesterség melletti kiállás lehet az egyetlen elfogadható érv az Igazi való világ fődíjára.
Az Ernszt Andráshoz igen közeli gondolatkörben alkotó Somody Péter munkája kellemes meglepetéssel szolgált. Somodynak előnyére vált a figuralitás, melyben saját, szubjektív létélményét fejezi ki igencsak intuitív, egyszerre játékos és fantáziadús karakterekkel. A művész két művel szerepel a tárlaton, egy saját gyermekét ufószerűen megkettőző festménnyel, s egy, meseszerű szarvasok egymásba érő kavalkádjával, melyet light-boxra komponált. Nagyszerűen építi tovább azt, a nála professzionális szintre emelt festészeti eljárásmódot és módszert, melyet a "folt médiumának" fakturális kifejezés-készletében talált meg. Nem térnék most ki azokra a munkákra, mint például Ficzek Ferenc képe, mely a valóság, a valóság fotográfiai megjelenítése és ennek festészeti eszközökkel történő kiegészítése/helyettesítése közti referenciatartományban mozog, vagy azokra a művekre, melyek a saját, szubjektív létélmény pillanatnyi exponálására törekedtek. Ez utóbbiak közül számos munkát idézhetnénk fel, pl. Pandúr József kerti pasztell-rajzát, vagy Fürtös Ilona bűbájos, szinte már életfilozófiát megfogalmazó Öleljen át, öleljen, öleljen, öleljen át c. szőttesét.
A kiállításon a legtöbb művész és munka az Igazi való világot mint saját praxisát értelmezi, a mindennapi alkotómunkához köti, melyek közül csak igen kevés a reagens mű egyes direkt, jelenlévő és kortárs problémákra. Ezek jószerivel csakis a saját esztétikai szférán belül érvényesek, mely ennélfogva igen kis felületen képes kapcsolódási pontokat találni adekvát társadalmi-kulturális kihívásokhoz, alkalmazkodni új helyzetekhez, reagálni társadalmi-kulturális konfliktusokra. Ez a fajta szubjektív-, a saját nyelvi megnyilatkozást, az önálló kifejezésformák felfedezését előtérbe helyező műtípus a kiállítás koncepciójának kontextusában sajátos, etatista vonzerővel rendelkezik. Azt a képzetet kelti, hogy a művészetnek nincs szüksége részt vállalni konkrét társadalmi-, jelen esetben intézményi kérdések megvitatásában, ill. e vitában csupán demonstratív módon elégséges a részvétel. Ez a demonstratív részvétel mint egy lehetséges érdekérvényesítő eszköz foglalja keretbe a kiállítást, melyből üdítő kivétel az a néhány kritikai mű, mely kikényszeríti a konkrét állásfoglalást egyes, a mindennapok különböző színterein megjelenő, aktuális kulturális-társadalmi kérdésben. Ugyanakkor a Zsolnay Galériában – szintén – egy sajátos demonstráció zajlik, ahogyan a művészetpolitika gyakorlóira, s a szélesebb társadalmi környezetre igyekeznek nyomást gyakorolni a kiállítóhely, s azon keresztül a vizuális művészetek érdekében.
Mert micsoda felelőtlenség egy ilyen nagyszerű új kiállítóteret, mint a Zsolnay Galéria eleve ilyen méltatlan működési pályára, kényszerpályára kárhoztatni! Micsoda felelőtlenség az, hogy felépítünk egy fantasztikus kiállítóhelyet, s nincs felépítve mögé a működését garantáló – intézményi, finanszírozási, etc - háttér! Azt gondolom, e két kiállítás alapkérdését valahogy így kellene feltennünk!
_________________
lásd még:
az idén nyáron lezajlott képzőművészeti vita dokumentumai
