Makra Zoltán kiállítása

Önreklám

(Pécs, Közelítés Galéria, 2006. január 24 - február 24.)

Nathan Lerner 1937-ben publikálta Light Box tanulmány c. munkáját, amikor a Moholy Nagy vezette, Chicagoba költözött New Bauhaus éppen School of design-ra változtatta a nevét – ahol Lerner mint fotótanár működött. A light-boxnak – mint fogalomnak - ez az első, művészettörténetileg legitim megjelenése a vizuális művészetekben.

Lerner fotómunkájának címe azonban ne tévesszen meg bennünket: a jelen kiállítás tárgyai mind stílusban, mind a médium archeológiájában csak igen távoli analógiákra adnak esélyt a fotó konstruktivista látványvilágával történő összevetésben.

Makra Zoltán munkái már adekvátan a másodlagos szóbeliség problémakörben jelennek meg. Walter J. Ong, a Torontói Iskola kommunikációelméleti kutatásait összegző művében (Szóbeliség és műveltség: a világ technologizálódása) határolja körül ezt a jelenséget: ennek a típusnak „meglepő hasonlóságai vannak a régi szóbeliséghez, a részvétel misztikájában, a közösségi tudat előmozdításában, a jelen pillanatra történő összpontosításában. Az írásbeli műveltség – miként azt már Marshall McLuhan is megmutatta – egy teljesen más jelentést és szerepet kap a Gutenberg utáni korszakban.

Bill Gates így fogalmazza ezt meg Gutenbergnek John Updike módra: "Ma már egy egész nemzedék nőtt föl, ha nem éppen kettő, amelyet ki lehetne üldözni a világból azzal, hogy valamit el kell olvasnia; minden információjukat a televízióból és a videoklipekből veszik." (John Updike, "Dialogue in Cyberspace", Lufthansa Bordbuch 5/95, 52.o.)

A jelen közegében ezeket a munkákat tehát sokkal inkább olyan vizuális interfészként kell tekinteni, amelyeken keresztül egyrészt közösen bírt kulturális tartalmakat, másrészt – minthogy itt ugye képzőművészetről van szó alapvetően - Makra Zoltán személyes alkotói alapállásának posztegzisztenciális rezdüléseit találjuk meg.

Az itt látható munkák – miként az alkotó korábban megismert munkái is -, jelentős mértékben merítenek az alkalmazott művészetek, a design formanyelvének sztenderdizált elemeiből, technikáiból. A művészt régóta foglalkoztatja a vizuális konvenciók kérdése, azon belül is a nyelvi-vizuális, kép-szó típusú, a piktogrammokban általa már behatárolt problémakör. Jelen munkáiban túllép ezen, s a saját nevének steril átkódolásával kísérletezik; a legkülönfélébb kulturális-írásbeli szignálokkal, karakterekkel. Ezek a sematikus átírások azonban sokkal többet árulnak el az amúgy hétköznapi értelemben hallgatag művészről. Az itt kiállított light boxok sokkal többre mutatnak rá, mintha egy technikai environmentbe burkolt interkulturális játékot látnánk csupán. MakraZoli ezeken keresztül arról mesél, mi történne, ha találkozna önmagával, saját írásképének mutációival; mi történne, adott esetben a marakeshi bazárban, vagy ha mondjuk éppen Moszkvában, a GUM Áruház tőszomszédságában, megpillantanánk azt a cyber-ikonosztázt, hogy: Makra Zoltán.

S mi lenne, ha egy olyan szürrealista világba csöppennénk, hogy vakként kellene lightbox feliratokat dekódolnunk; s ne feledjük ezeknek a fantazmáknak élő helyzeteit: - nemrég még szinte napi kapcsolatban volt a Világ Világossága Alapítvány aurájával.

Egyúttal ezen az elbeszélés-metaforán keresztül szembesülünk az alkotó egzisztenciális állásfoglalásával is; önnön szubjektumának transzparenssé tétele nem egy radikális – társadalmi expanzióban jelenik meg -, nem, ő ennél sokkal finomabb, a már említett nyelvi-vizuális kérdéseken, tehát egy médiumorientált expanzión keresztül jeleníti meg ezt az esztétikai mozzanatot. Egzisztenciális küzdelmét nem a kategoriális önábrázolás fotó, videó, olaj stb. médiumában folytatja. Az egyes világító dobozok kis történetei egy intenzív, befogadói-, kognitív folyamatot generálnak, noha, látszatra úgy tűnhetett, híján vagyunk valamiféle lírai-, epikai keretnek.

E keretet azonban saját egzisztenciájából hozza létre, szubjektumának megkerülhetetlen kinyilatkoztatásaként tárja elénk, magát az írást vetíti ki mindannyiunk számára: Makra Zoltán.