Ég a ház

Bubreg Balázs, Gyuris Róbert, Kiss Endre, Pinczehelyi András, Utcai Dávid kiállítása

a Pécsi Kisgalériában, 2008.október 17 - november 18.

Üdvözlök mindenkit!

Először is köszönöm a megtisztelő felkérést, hogy megnyithatom a kiállítást.

Az itt kiállító alkotók pályájuk elején állnak. Ez az egyik legsérülékenyebb időszak egy ember életében: sorsok, pályák dőlnek el, egzisztenciák, művészeti felfogások-hitvallások rögzülnek, vésődnek be a tudatba - kötnek a vászonba, agyagba.

Az itt kiállító művészek munkáikkal már sok mindent elárulnak ebből a hitvallásból, arról az alkotói alapállásról, szemléletről, ahogyan ők a festészet – s bocsánatot kérve Robitól itt ezeket hangsúlyozva -, tehát ahogyan ők a festészet programját, saját festészeti programjaikat megfogalmazzák.

A figuratív munkák elsősorban az ábrázolás különböző modelljeivel szembesítenek bennünket. Az ábrázolás funkciója – mint művészeti program – már réges-régen nem a világ primer – mondhatni fotografikus – leképezését, s nem is a valóság, a valóság egy szegmensének visszatükrözését jelenti. Az alkotók a saját maguk által kialakított eszköztárból keltik életre képtárgyaikat, hozzák mozgásba önnön vizuális formanyelvüket. Ez egy olyan autonóm-szubjektív műtípus, mely – jóllehet a művész önálló döntéseinek, nyelvjátékainak következtében folyamatosan kérdéseket fogalmaz meg a számunkra – egyúttal épít a mi befogadói elvárásainkra. A festő bízik arra való képességünkben, tudásunkban, hogy olvassuk, megértsük a képet.

A megértés alapfeltétele az itt kiállított munkák zöménél olyan kulturális reprezentációkra vonatkozik, melyek alkotónként más- és más kognitív tapasztalatokat, mindennapi élethelyzeteket, szubjektív élményeket hívnak elő. Az ábrázolásban igyekszünk tetten érni kulturális tudattartalmakat.

A bejárattal szemben fogadó kép IRAK felirata nem pusztán egy mediatizált háború élményét hívja elő. Ebből a műből, és Utcai Dávid további képeinek pszeudo-kompozícióiból a délszláv háború máig érő utórezgéseit, a kisebbségi lét frusztrációs élményeit is kiérezni. Az Utcai képein kísértő, ismétlődő figurák, a perspektívájukból kiszakadt tárgyak csak erősítik ezt a kizökkent világ-érzetet.

A mediatizált valóság megtapasztalása, a valóság mediatizált megtapasztalása az egyik alapélménye Kiss Endre munkáinak is. Azok a formanyelvi elemek ütköznek itt a festői látásmóddal, a festői praxissal, melyek az elmúlt évtizedben a digitális képalkotói gyakorlatban sztenderdizálódtak. A művész itt öntudatlanul is sajátos, reflexív-teret ural: a képalkotói szoftverek parancssoraiba integrált évezredes képalkotói tudást, képalkotói hagyományt forgatja vissza festményeibe egy egyszerű, szüzsé-szerű gesztussal.

Pinczehelyi András játéktere sokkal színesebb. Saját "filmjeit" forgatja, kamaszos élménnyel fedezi fel a szexualitást, a pornográfiát, akár mint egy filmes fantázia-festményt, akár azáltal, hogy női retikülök mélyében vájkál. Pinczehelyi egyes, számára fontos elemeket kiemel, részletesebben megvizsgál, más, periférikusabb tárgyakat, eseményeket inkább csak sejtet – festői szlengben odapakol. A kiemelés éppen a retikül-sorozatban válik hangsúlyossá, ahogyan korábbi önábrázolásainál, a háttér eliminálásával erősíti fel a csendélet-metaforát. Ugyanakkor a fotografikus látásmód átszüremkedik a képen: a szétszórt kacatok, iratcsomók, bukszák és bugyellásrisok dokumentatív erejű ábrázolásán keresztül Pinczehelyi Andris egyszersmind a női lélekkel igyekszik bizalmas viszonyba kerülni.

Bubreg Balázs nem tud, s nem is akar elszakadni a streatart szimbólumvilágától; munkáiban rendre transzkulturális szimbólumátültetésekkel operál. Láthatóan az a kérdés izgatja, hogy egyes szubkulturális szignálokat konextusukból kiemelve, ezeket megváltoztatva, megszüntetve milyen új típusú helyzeteket tud kialakítani. Milyen új típusú jelentések, jelentésrétegek jönnek létre ezekből a kontextus-váltásokból. Jól szemléltetik ezt a szalonkultúrából átemelt, ám itt egy lepukkant közegbe helyezett fotel és kanapé motívumok, az így előidézett hangulatváltás.

S bár ismerem Kiss Endre egy itt ki nem állított, palicsi vázáról készült munkáját, a Zsolnay Gyár mint téma ezen a tárlaton Bubregnél kerül elő. Ám mégis, Gyuris Róbert művein látszik valójában, hogy a KISHÁZ a Zsolnay Gyárba került. Gyuris itt látható munkái arról árulkodnak, ahogy egy kézműves hagyományt megpróbál felfejteni. Ahogyan egy mesterségbeli tudást alkalmaz, kipróbál; anyag és zománckísérletei sajátos, természetelvű formavilágban jelentkeznek e munkáin.

Az itt kiállító alkotók pályájuk elején állnak. Nem újkeletű, hogy fiatal művészek csoportokban, szakmai közösséget alkotva próbálnak dolgozni. Az itt kiállító művészek is – ki lazábban, ki szorosabban –a kisház néven megismert csoporthoz köthetőek.

Azt gondolom, a ház nem ég; be kell látni sajnos, s erről ez a kiállítás is mindinkább meggyőz, hogy az a ház már leégett.

De felépült egy újabb, ahol bizony tűz duruzsol a kályhában, tűz lobog a kemencében, tűz világít a mécsesben – s ha patetikus akarnék lenni: tűz ég a lelkekben. Jó munkát, fiúk!

A kiállítást megnyitom.

__________________

trackback:

http://www.pecskep.hu/logic/pages/showdoc.php?id=131

fotók: Kismányoky Károly, pecskep.hu