VIKAT Paks

Hasadó anyagok a Paksi Képtárban

A 25 éves paksi Vizuális Kísérleti Alkotótelep kiállítása

(Pécs, HattyúHáz kiállítóterem, 2006. április12 - május 5.)

Hopp-Halász Károly olyan Munkácsy-díjas alkotó, akinek a munkásságához szervesen hozzátartozik művészetszervező tevékenysége. Az idén jubiláló alkotótelep és a tizenöt esztendeje alapított Paksi Képtár szinte kizárólag az ő elszántságának, művészetakarásának köszönheti létét. Halásznak ez a minden heroizmust magába záró állásfoglalása e művészeti intézmények évtizedes túlélőharcában ad okot a tiszteletre és a mai ünneplésre. Aki nem élte még át egy vidéki kisváros mindennapi - hatalmi - játszmáit, talán nem is érti, sőt, talán patetikusnak is érezheti e gondolatokat. A szürke tények szintjén fogalmazva sokkal inkább kitapintható a konfliktus: a képtárnak helyet adó patinás, klasszicista épületet a város, a ma oly divatos konferenciaturizmus céljából eladta a városban mindenható atomerőműnek. Nem kérdezte senki, hogy miért nem akar inkább az erőmű egy európai léptékűvé emelhető saját gyűjteményt?! Ez itt most álkérdés, fikció. A dolgok jelenlegi állása szerint, és az egészségre mindenképpen ártalmas huzavona közben Halász és gyűjteménye számára vélhetően egy használatból kivont, valamikori konzervgyári raktárépületet revitalizálnak.

Talán nem tűnök túl ironikusnak, de Halász Károlynak egy 1972-es munkája jut eszembe. Azt is mondhatnám, hogy nem lehet ok a panaszra, Halász révbe ért, munkássága otthonra talált. A Mini-múzeum sorozatra gondolok ekkor, a befőttesüvegekre, a magyar képzőművészet egyik igen korai intermediális művére. Halász ezekben az üvegekben konzerválta korábbi művészeti beidegződéseit, a pop-art tanulmányok, a geometrikus-absztrakt, a Moholy-Nagy-féle konstruktivista látványhagyományból eredeztetett fotogrammok egy-egy emblematikus darabját. Nyilvánvaló, hogy Halász eme munkájában nem csupán alkotói alapállásában történik egyfajta radikális változás ez idő tájt, hiszen ekkor érlelődnek benne azok a gondolatok, melyek a privát adásban, vagyis a tudatos médiahasználatban, másképpen fogalmazva egy médiatudatos alkotói magatartásban jutnak a hetvenes évek közepétől mind erőteljesebben érvényre nála. Ezzel együtt a Mini-múzeumban megfogalmazott kérdése a művészeti intézményekre irányul: a múzeum fogalmára, a műtárgynak a múzeumban betöltött státuszára. Ez a kérdés radikalizálódik egy további munkájában, melyet 1973-ban, egy művészeti happening során mutatott be.(1) Ez az installáció öt nagyobb méretű papírdobozból állt, melyeken többek közt a Leo Castelli New York; a Galerie Müller, a documenta 6 feliratok voltak láthatóak. Ebben a munkájában már nem csak egyéni útkeresésének gesztusában találunk intézményi utalást, mint a Mini-múzeumban, amikor is a hatvanas-hetvenes évek múzeumi közegébe az általa is kipróbált, legfrissebb művészeti áramlatokat, műfajokat és műtípusokat illeszti be. A leo castellis installáció már nem csupán Halász problémájaként izolálódik, nem pusztán saját alkotói-művészi egzisztenciájának lehetőségeit kutatja, sokkal inkább egy közösség elvárásait fogalmazza meg, amikor egy művészet-kommunikációs helyzetre kérdez rá. Olyan orientációkat jelenít meg a feliratokkal, amelyekkel az azokban testet öltő művészetfogalomnak a referencia-tartományát hozza mozgásba. Mindez annak ismeretében érthető csak meg, ha tudjuk, hogy "hivatalosan" zsűrimentes kiállítást még Budapesten is csak egy helyen, a Fényes Adolf Teremben lehetett akkortájt rendezni, azt is csak önköltségi áron. Ebben a közegben válnak leginkább csak értékelhetővé a magyar neoavantgárd korabeli erőfeszítései csakúgy, mint Halásznak a hetvenes évek végétől érlelődő intézményi fantazmái. Az alkotótelep és a képtár terve ugyanis olyan, Halász egész életére kiható élményekből táplálkozott, mint a 72-es kasseli Documenta, a Pécsi Műhely tagjaként megélt Bonyhádi Alkotótelep, a Mecseknádasdi Festőtelep, vagy akár a Balatonboglári Kápolnatárlatok, amszterdami, kölni tanulmányútjai...

Az idén huszonöt éves Vizuális Kísérleti Alkotótelep, a VIKAT jubileumi kiállítása a Közelítés Művészeti Egyesület meghívására érkezett Pécsre, a Hattyúház Kiállítóterembe, melynek anyagát Kovács Orsolya művészettörténész válogatta.

A válogatásnál elsőrendű szempont volt, hogy a gyűjteményt nagyvonalúan bemutató, mégis reprezentatív szelet mellett kellő súllyal és hitelességgel jelenjenek meg az alapítás körülményei. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy eleve reménytelen vállalkozás lenne egy teljességre törekvő, a Pakson megfordult valamennyi művészt felvonultató tárlatot a rendelkezésre álló keretek, a közel kétszázötven négyzetméteren bemutatni. Így a látogató a kiállítóterem két terében két, mondhatni önálló tárlatot tekinthet meg. A kisebbik terem az alkotótelep kezdeti néhány évét jeleníti meg. Ezt az időszakot, miként a Pécsi Műhely indulását, Lantos Ferenc mentori közreműködése, s ezzel együtt művészeti, művészetpedagógiai útmutatásai formálták. A kisteremben ennek megfelelően olyan munkák kaptak helyet, amelyek a zenei improvizációk analógiájára a képzőművészetbe átültethető motorikus gyakorlatnak a nyomait őrzik. Lantost ugyanis leginkább azok a tanulás előtti vizuális struktúrák izgatták, amelyek szerinte a gyermekekből még előcsalhatóak. Ennek egyik gyakorlatát vélték Apagyi Máriával közösen megtalálni, amikor zenére improvizatív módon rajzoltak a telep résztvevői, fiatal zenészek, képzőművészek. Így nem meglepő, hogy ebben a helyiségben Lantos és Nádler István (Zenére festett kép) munkái mellett zömmel ezekkel a rajzokkal találkozhatunk. Mindezt a korabeli eseményeket dokumentáló fotótablók teszik élményszerűvé. A fotókon látható gyerekcsoportok között fel-feltűnő alakok közt ismerhetünk rá mások mellett Halászra, Lantosra, Beke Lászlóra, Romváry Ferencre.

A nagyobbik teremben majd' húsz művész reprezentálja a huszonöt évet, ahol a legutóbbi alkotótelep munkái közül néhány kifejezetten a Paksi Képtár problematikus helyzetével és a művészeti intézményrendszer kérdéseivel foglalkozik. Pinczehelyi Sándor Láncos hal I-II. című fotóprintje szervesen épül emblematikus alkotásainak sorába, munkájával egyértelműen a Halász körül kialakult konfliktus mérhetetlen feszültségére utal. Kiállított két képén egy-egy keszeg látható, körbeláncolva, fűre fektetve. Pinczehelyi egyértelmű szimbolikával reflektál az egyén és a közvetlen környezete között ellehetetlenült helyzetre. Hasonlóan az intézmény körül kialakult szituációval foglalkozik Lovas Ilonának az a munkája, mely a kiállítás meghívóján is szerepel - Caspar David Friedrich búcsúzik a Paksi Képtártól. Itt az alkotó egyfajta jelentéssűrítéssel, a valós és a fikció szintjeinek ingerlésével protestál az intézmény bezárása ellen. Az erősen konceptuális képalkotások sorába illeszkednek Koronczy Endre munkái is. A művész nagyméretű fotóprintjén egy emberi arc részlete látható, ahol egy sörösdoboz nyitójának bőrbe préselt lenyomata adja a kép punktumát. Az egyik felismerhető szereplő - jelen esetben Petrányi Zsolt - további referencia-tartományokat mozgósít, utalva az alkotótelep közegére, a művészeti szcéna működésére, a művész személyes kapcsolatrendszerére, mialatt egyfajta cselekvési szándékot fogalmaz meg a művészettörténészi, kurátori munka életszerűvé tételében.

Ha itt visszakanyarodunk az időben, a hetvenes éveket a "műhelyes" Szíjártó Kálmán Art gesztusa, s Halász magasles-sorozatába illeszthető munkája, illetve ennek egy vas-plasztika verziója idézi meg. Mindez nem kismértékben utal a Pécsi Műhely tagjainak gazdag paksi élményvilágára. A huszonötödik évfordulóját "ünneplő" alkotótelepnek a Pécsi Műhely amúgy is sarokpontja volt, a még élő tagok valamennyien részt vettek rajta. Kismányoky Károly 3ptichon című printjén paksi reklámújságok lakossági hirdetéseiből egy jelentős léptékű kollázst és egyben kordokumentumot készített az elmúlt évben. A nyolcvanas évekből találkozhatunk még Ritter János Bokor kompozíciójával, Korpácsi Ferenc és Halász egy-egy, egymásra is reflektáló, konstruktivista munkájával (Rész és egész), Bak Imre két, sorozatban álló grafikájával (Eklektika I-II.), Julius Gyula assambladge-szerű, táblaképben megkomponált ready-meadjével, ahol rozsdás vaslamellákon egy korsó motívumot érzékeltet. De megtaláljuk Mattis-Teutsch Valdemár Labirintusát, vagy Lantos fény-játék komozícióját (Kék kép), Zalavári József kalligráfiáit táblaképben és plasztikában egyaránt (Kör; L. mesternek), Halász egyik Taposott képét (1985). A kilencvenes évekből Szépfalvy Ágnes reduktív festményével (Tenger), Kopasz Tamás Vér I-II. című experimentális szőnyegalapú, olvasztot gyertya-brikollázsával, Csontó Lajos (Ívek I-II.) külső megjelenésében is boltívet formázó, murális megoldásokat ötvöző kompozíciójával találkozhatunk. Az elmúlt évekből megtekinthető még a kiállításon Szombathy Bálint mail-art munkája (Hősök voltunk), Dechant Antla Festett fái, Csurka Eszter finoman formált, papírmasé portréi, mini maszkjai, Gyenis Tibor globális társadalmi, biopolitikai kérdésekre reflektáló két munkája (Hobby génsebészeti példatár, Vidéki kirándulás).

A kiállítás anyaga fentiek szerint is igyekszik tükrözni azt a hatalmas korpuszt, amely a VIKAT huszonöt évét és a Paksi Képtár gyűjteményét jelenti. Nyilván elsősorban technikai, s nem koncepcionális okai vannak annak, hogy a gyűjtemény anyagából csupán printek formájában kerültek bemutatásra az új-média képzőművészeti használatára vonatkozó alkotások. Ezt a műfajt szinte egyedül Keserue Zsolt jeleníti meg, Időzavar című munkájával. Így a kiállításról teljességgel elmaradtak az erre a műtípusra oly jellemző videomunkák és projekciók, technikai environmentek. Mindennek ugyanakkor meglehet, megvannak a maguk intézményi vonatkozásai is. Halász ugyanis a telep és a képtár működése során hamar ráébredt, hogy a támadások kivédésére a legmegfelelőbb eszköz, ha a különböző feladatokra mindig a legmegfelelőbb szakembereket kéri fel. Így az évek során a hazai művészeti élet kiválóságai, emblematikus alakjai, alakítói fordultak meg Pakson. A fentebb említetteken kívül Szabó Júlia művészettörténészről mindenféleképpen érdemes itt megemlékezni. Segítő szándékának jelentős szerepe volt az alkotótelep és a képtár intézményesülésében. És bár volt egy pangás az alkotótelep első szakasza és a képtár megnyitása között, éppen az új intézmény létrehozása teremtett új perspektívát az alkotótelep számára.

Jelen kiállítás a hazai kortárs képzőművészeti szcénát sajátos nézőpontból, egy vidéki intézmény szemszögéből jeleníti meg. Ezt az intézményi szituációt a gyűjtés szempontjaiban is kereshetjük; az elmúlt évtizedben mások mellett Merhán Orsolya, Varga Koppány, Aknai Katalin, Hudra Klára ügyeltek arra, hogy olyan művek kerüljenek a képtár gyűjteményébe, amelyek frissítik, és jó szemmel válogatva tovább folytassák a gyűjtemény gyarapodását. Olyan művészeket is igyekeztek esetenként Paksra csábítani, akiknek a munkái még hiányoztak a gyűjteményből. Egy másik intézményi szempont a működés körülményeit érinti. A képtárat fenntartó városi múzeumnál ugyan van egy alapösszeg, amelyből a VIKAT-ot az elmúlt huszonöt alkalommal rendszeresen meg lehetett rendezni. Az alkotótelep ugyanis nem a képtár tulajdonjoga, hanem a Paksi Képtár Egyesületé. Amikor 25 éve elkezdődött a gyűjtés, ebből adódott a helyzet, hogy képtár is legyen. És bár a telep gyűjteményéből jött létre a képtár anyaga, a huszonöt év alatt még azt sem sikerült elérni, hogy a telepnek önálló infrastruktúrája legyen. Ma általános az elképzelés, hogy a képtár váljon ki a városi gyűjtőkörű múzeumi struktúrából, ám az önállóságnak az intézményi körülménye még nyitott kérdés.

A Paksi Képtár - és természetesen ezzel együtt az alkotótelep - helyzetének rendezése olyan akut problémahalmaz, amely messze túlmutat a tolnai kisváros és Hopp-Halász Károly ügyén. A vidéki kortárs művészeti intézmények strukturális rendezéséről az elmúlt néhány évben alig-alig lehetett valamicskét hallani. Paks mellett számos hazai intézmény küzd hasonló problémákkal, vagy éppen jó néhány vidéki városban dolgoznak fantazmák, álmok, vagy éppen konkrét tervek megvalósításán a kortárs művészetek területén. A manapság oly hangzatos kulturális decentralizáció fogalma a kortárs művészetek és a képzőművészetek vonatkozásában korszerű megoldási mintákat követel. Nekünk, akik fontosnak gondoljuk a nem Budapesten élő városiak intézményi problémáit is, olyan stratégia kidolgozása a cél, amely egyfelől elősegíti a problémák szakmai alapon nyugvó, legitim kezelését, másfelől, s ez sem kis kihívás, egymást erősítve kell megtaláljuk szövetségeseinket a kortárs művészetek érdekében. A Paksi Képtár esetéből, az intézményi átalakulás tanulságaiból ugyanis messzemenő, a hazai kortárs művészeti szcénára, s áttételesen a hazai kulturális ágazat konfliktuskezelésének érzékenységére tudunk releváns következtetéseket levonni.

(1) Installáció, Gellér B. István kertje, Pécs, 1973; In A Pécsi Műhely Nagy Képeskönyve, 116-119.o.

(megjelent: az Élet és irodalom L. évfolyam 25. szám, 2006. június 23)