Edita Kadiric

Kis tanulmányok a melegvérűségről c. kiállításáról

Közelítés Galéria, Pécs

2003. március 11. – április 6.

Edita Kadiric´ 17 évesen, korengedménnyel nyert felvételt az Újvidéki Művészeti Akadémiára, ahol festőművész diplomát, majd a Belgrádi Művészeti Akadémián magisztrátusi fokozatot szerzett. Munkáit Európa-szerte jegyzik, s melyek több magán- és közgyűjteményt gazdagítanak. Pécsett évek óta, rendszeresen megfordul a Közelítés Művészeti Egyesület vendégeként.

A fiatal szerb művésznő itt látható grafikái egy szélesebb ouvre részei, valójában festményeinek – önálló értékkel bíró – vázlatai, tanulmányai. A hol csak stilizált, hol meglepően kimunkált részletekbe hajló, mély gondolatvilág elképesztően expresszív, néhol már-már nyomasztóan ható motívumokkal terhelt. A merített papírokra készült, a monochromra pasztellszerű színrétegeket építő rajzokat át meg átszövi a testiség és a nemiség gyermeki, mondhatni naiv felfedezésének gondolata, azonban ezzel egy félelemmel átjárt, a szorongás élményét magába záró képi világ formájában szembesülünk. Viszonylag könnyen lehet párhuzamot vonni a kulturális-társadalmi környezet, a jugoszláv háború, a kollektív mítoszok összeomlása, a fiatal művésznő erre az időszakra eső testi-szellemi érése, valamint Edita önnön lelki mélyrétegeit feltáró alkotói alapállása közé. Egy így körvonalazódó kontextusban más értelmet nyernek a sematizált, többnyire fekete-fehér figurális ábrázolások, melyek szinte kizárólag csupasz gyerekek, és az azoknak egyes részleteit vörössel, pirossal kiemelő motívumok: vaginára helyezett csillag, a belső nemi szervek, a testen kívül ábrázolt méh és petefészek, a köldökzsinórral anyjához kötődő magzat, a kifelé fordult légutak, vagy éppen az önmagukban is kifejező erővel bíró testrészek mint a száj, az arc, a pénisz. Szubjektív létélményeiből Edita egy olyan historizáló stílust teremt, amelynek szürreális atmoszféráját akadémikus eszközökkel igyekszik oldani; olyan, ma már klasszikusnak számító stílus-elemeket épít rajzaiba (és még jellemzőbben festményeibe), melyek konkrét utalásokat tartalmaznak például és leginkább a reduktív festészet irányába. A gyakran indexikusan elhelyezett, szimbolikus töltetű karakterek (kéz- és testtartások, arckifejezések, szent szűz motívum, mandorla stb.) referencia- tartománya egyértelműen egy ortodox ikonológiai-kultúrtörténeti tradícióra vonatkozik. Vonalas, sík-szerű technikai megoldásainak, zárt formáinak redukáltsága, minimalizmusa a festői hagyományok dekonstruktív lecsupaszításaként értelmezhető. Az ezekből származó impulzusokat azonban rendre megtörik az alkotó tudatos, neoavantgárd gesztusai, amelyek egy szubjektív-historikus elemekből felépített, egyedi jel- és jelentésrendszer létrehozására irányulnak. Mindebből a művész egy belső feszültségekkel telített képi világot teremt, melynek rezonanciája a szubjektíven átélt napi kataklizmák és önfelszámolások szemantikájából keletkezik. A belső morális értékrend szinte teljességgel feloldódik a külső világ értékválságában, relativizmusában; ez olyan mélyreható konfliktusként van jelen, amelyben az alkotói állásfoglalás csak a külső erőknek kiszolgáltatott individuum pillanatnyi belső állapotának rögzítésére, exponálására szorítkozhat. A belső világ rögzítése az alkotó puszta létének megerősítését, egzisztenciájának legitimitását, ontológiai státusának igazolását szolgálja. A képekbe zárt érzelmek és a gesztusszerűen megnyilvánuló érzések elementaritása éppen e kis részigazságok egymásra rétegződéséből nyeri energiáit. Az egyes képek minimáltörténetei majdhogynem képregényként is olvashatóak, azonban ezek idődimenziója nem követi a bevált lineáris olvasási módot, mivel itt „egy” időpillanattal, „egy” lelki állapottal és ezeken keresztül a világ különböző olvasataival állunk szemben. Edita képei tehát sokkal inkább egy mozaikszerűen összeálló pszichikai világkép megjelenítői, ezzel együtt egy önálló, esztétikai formanyelv dokumentumai és egy szubjektív nyelvi-vizuális modell megteremtésének kísérletei.

(megjelent: Echo pécsi kritikai szemle, 2003. május, 2. szám)