megjelent: Nyílt Forráskódok. Szobrászat az építészeti tér mezejében. Műcsarnok, Budapest, 2008
sculpturEXPOsition
Horváth Csaba Árpád: Szóbuborék
Az alábbiakban két pécsi, helyi fiatal szobrászokkal kapcsolatos közelmúltbeli eseményről lesz szó. A két esemény azért tarthat számot a közfigyelemre, mivel mindkettőben kulcsszerepet tölt be egy helyi intézmény – a pécsi Vagyonkezelő és Vagyonhasznosító Zrt, ill. annak utódszervezete a PécsHolding Zrt. -, s ez közvetlenül is ráirányítja a figyelmet a városi közterületek és a szobrászat intézményes kapcsolatára. Mivel városi tulajdonú szervezetről van szó, a két esemény szituatív rekonstruálása és elemzése sok mindent elárul a hivatalos, helyi kultúrpolitikai attitűdökről, a városi intézmények és lakosság kulturális-művészeti értékszemléletéről, a művészettel kapcsolatos általános elvárás-rendszerről. Árulkodik arról az intézményi, intézmény- és kultúrpolitikai attitűdről, amely a szobrászatot – s ezzel párhuzamosan a képzőművészetet – egy sajátos topográfiai és szocio-kulturális mátrixban elhelyezi, kezeli. A két eset egyúttal rávilágít a kortárs művészet társadalmi elfogadottságának speciális körülményeire, konfliktusokkal terhelt státuszára, ahol egyszerre jelennek meg fogyasztói és esztétikai-, vulgár-esztétikai szempontok. Mindezek a konfliktus-helyzetek hagyományosan az alkotó és a befogadó összefüggésében értelmezhetőek; ebben a vonatkozásban az egyes problémakörök elemei az intenciók, értelmezésmódok, felkészültségek eltérőségében (kommunikációs szakadékokban), az egyes eltérő képhasználati gyakorlatokban ragadhatók meg.
A sajtófotó kiállítás az épület belső, kiállítási termeiben kapott helyet, a szobrászok az ingatlan folyosóját vehették birtokba. A folyosó-kiállítás egyik legfontosabb tanulsága, tanúsága a képzőművészet társadalmi presztízsének, súlyának, (alá-, mellé-) folyosóra rendelt státuszának megtapasztalása. A konfliktus nem a sajtófotó és a képzőművészet ethoszának különbségéből ered, mindez sokkal inkább e két értékrend intézményi reprezentációjának, egyfajta kultúrpolitikai reprezentációs igénynek a bántóan súlyos következménye.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a két kiállítás koncepcionálisan még csak igen áttételesen is nehezen állítható párhuzamba; tűz és víz, széna és szalma. A sajtófotó egy „szalonosodott médiakultúrát”, a vizuális kultúra egy szegmensének esztétikai értékrendjét testesíti meg: jól beazonosítható, emblematikus vizuális szignálokat, szociokulturális és értelmezési szituációkat, emocionális viszonyokat. A szobrászblokkban kiállító fiatal alkotók jellemzően éppen egy ettől eltérő, ezzel párhuzamos esztétikai-vizuális értékrend mellett foglaltak állást. Azáltal, ahogyan (tudatosan, vagy akaratukon kívül, ez most szinte mindegy) egyfajta járulékos – kiegészítő, illusztratív, alárendelt - szerepet töltöttek be a magas minőségű, ám mégiscsak kommersz, alkalmazott fotográfia mellett, a helyi kulturális politika, kulturális értékrend ellentmondásosságára hívják fel a figyelmet. Egy országos produktum mellé alárendelni helyi kvalitásokat.
Sajnos, az értékrendbeli szemlélet a kurátori/szervezői munkákban is visszatükröződött. A műalkotások között két intermediális, videóbetétet tartalmazó environment is helyet kapott (Horváth Csaba Árpád, ill. Orosz Klára munkái). Míg az egyiknél a rossz fényviszonyok és a vetítővászonról lelógó majd’ harmadnyi képfelület tette tönkre a műalkotást, a másik megfosztatott a munka teljességétől; itt a műalkotással csak töredékében találkozhatott a közönség, a vetítés-részről – technikai hiányosságok folytán - le kellett mondania.
Ellentmondás nem csak ebben van: hol volt a közönség? E két rangos esemény - ne feledjük, az utazó jubileumi tárlat Debrecenből, egy sikeres megmérettetés után érkezett Pécsre - megnyitóján pár tucatnyi érdeklődő lézengett. Hol a szakmaiság a rendezvény-szervezésben? A rendezvényszervező cég sem állt a helyzet magaslatán. S bár valóban nem ritka jelenség, hogy egy kiállítás megnyitóján csak néhány fő jelenik meg, az itt felvonult városi kultúrpolitikai elit – alpolgármester, kulturális bizottsági elnök, … - egyfajta állásfoglalást jelenített meg az intézmény egyik lehetséges profilja mellett.
Talán nem triviális az állítás, hogy a képzőművészet – és általában a művészetek – az elmúlt néhány évtizedben számos esetben járult hozzá egyes funkciótlanná vált épületek, városrészek revitalizációjához. Ez a projekt – noha nagyvonalú terveket nem fogalmazott meg ebben az irányban – programkínálatával szerepet vállalt egy piaci alapon szervezett, ám ekkoriban köztudottan leszálló ágban lévő vásárközpont életbentartásában. S bár értékelhetnénk a rendezvényt egyfajta expanzív gesztusként is - benyomulni a művészettől eddig elzárt területre -, sajnos ez a gesztus ebben a formában is töredékes maradt. A rendezők és a helyzet eleve lehetetlenné tették, hogy a kiállítás valóban professzionális körülmények közt, jövőbeni rendszerességgel valósuljon meg; a vizuális művészetek mint kommersz vásári kiállítási tartalom ez alkalommal sem váltotta, nem válthatta be a hozzáfűzött reményeket.
A másik esemény az idei, a Magyar Művelődés Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Reneszánsz Év 2008 programjának keretében zajlott. A pécsi public art egyik nyertes, megvalósult pályaműve Horváth Csaba Árpád Szóbuborék c. munkája volt[3]. A fiatal szobrászművész Pécs egyik hajdan virágzó városrészének, Uránvárosnak a főterén, az Ércbányász téren három plasztikát állított fel. Ezek a kiterjedésüket tekintve méteres léptékű, tojásdad, térbeli alakzatok egy-egy, a képregényekből ismert szóbuborékot formáztak. A koncepció szerint a műveknek határozott funkciót szánt alkotójuk: „…a szóbuborék funkciójának megfelelően egy olyan hordozófelületként jelenne meg, amelyen különböző gondolatok kaphatnak teret, ez esetben a tér használóinak megnyilatkozásai. A szóbuborékokon szövegek, rajzok, graffitik, tag-ek, stb. egyfajta vizuális szöveg-textúrává minősülnek át, amely képletesen a tér narrációjának folyton változó emlékművévé válna idővel”- olvasható az előzetes műleírásban[4].
A PVV – mint intézményi szereplő – magatartása, az eljárás mechanizmusa nagyon hasonlatos Sugár János Graffiti-mentés c. projektjéhez[5], s az ott megjelent konfliktus-típusok közül is megjelent itt néhány. A graffiti-jelenségre reflektáló sajátosságokon túl mindkettőben hangsúlyos szerep jut az intézmények művészettel kapcsolatos meg nem értésének, mely passzív, ill. elutasító habitusban ölt testet. S jóllehet Sugár évtizedes küzdelmét az ingatlantulajdonosok és az önkormányzat szakhatóságainak útvesztőiben folytatja, kultúrpolitikai szinten a graffiti művészeti státuszának ellentmondásossága, az erről folyó politikai vita irányítja az eseményeket, jelent cenzúrát a mű és alkotója számára[6].
A Szóbuborékok fogadtatása – mint várható is volt – nem volt problémamentes. A PVV adminasztratív eszközei szinte megpecsételték a munkák sorsát. A buborékok rögzítését a térburkolatba ugyanis a cég nem engedélyezte. Ez azért is érthetetlen, mivel egyszerű aszfaltburkolatról van szó, s hamarosan megkezdik a tér teljes felújítását[7]. A szóbuborékok sorsa az anyagválasztásnak – üvegszálas műgyanta zománcfestéssel - és fenti körülmények együttesének köszönhetően dőlt el. A műalkotások nem bírták ki a mindennapi stresszt, a buborékok görgetését: a munkák héjazata letöredezett, a teret fehér festékpor és törmelék lepte el…
Horváth Csaba Árpád munkáját egy olyan, folyamatos társadalmi-kulturális változáson átmenő szuburbán környezetbe helyezte, mely éppenséggel számos szociokulturális metszet origója[8]. A hely amolyan vidéki Moszkva tér (persze metró nélkül) a város nyugati főtere. Számos közintézmény található a közvetlen közelben – posta, Mecsek Plaza, SzTK, buszmegállók, szolgáltatóház, boltok, áruházak –, a hajdan virágzó és elitnek számító bányász-kerület meghatározó csomópontja[9]. A tér használóinak rétegződése ennek megfelelően hihetetlenül összetett; a műalkotások elsődleges célközönsége, a graffiti műfaját használók-értők csak egy szegmensét adják a tér mindennapi forgatagának. A kortárs művészet, a kortársi kultúra kérdésfelvetéseit, ebbéli nyelvezetét – sajnálatos módon – mégoly kevés figyelem, megértés és elfogadottság övezi ezeken a köztereken, közintézményekben[10].
Nos, az események ismeretében nem véletlen, hogy a buborékokat már az első, a megnyitó előtti éjszaka tönkretették. Tönkretették? Görgették, forgatták, mozgatták. Azáltal, hogy mint rögzített, köztéri szobor identitásától megfosztatott, sajátos, az alkotói szándéktól eltérő használatba vették. Az alkotó nyilvánvalóan nem számolt, nem számolhatott ezzel a körülménnyel, azzal, hogy munkáit nem rögzítheti, hogy azokat görgetni fogják. Ez nem a steril, kiállítóterek világa, ez itt az uránvárosi flaszter, a kőkemény realitás. Ebben a vonatkozásban a mű betöltötte küldetését, a városrész lakói használatba vették; s ami legalább ilyen fontos hozadéka a projektnek, hogy jelentős vita bontakozott ki mind a helyszínen, mind különböző média-fórumokon[11]. Anélkül, hogy részleteiben foglalkoznék e helyen a vita elemzésével és az itt megjelenő szempontok értelmezésével, csupán kettőt emelnék ki ebből. Az egyik, ahogy a média kriminalizálta az esetet - „Több milliós kár: szétverték a pécsi köztéri szobrokat”[12] – s ezzel máris egy sajátos pályára állította a műről és annak fogadtatásáról zajló diskurzust. Semmiféle szakértői munka, állásfoglalás nem erősítette meg ezt a „tényállást”, rendőrségi feljelentés, kárbecslés, helyzetelemzés nem követte az esetet. Sőt, maga az alkotó utasította el a rendőrség megkeresését, hogy feljelentést tegyen. Egy másik jellemzője a fogadtatásnak, ahogyan az egyik helyi portál, a bama.hu cikkével kapcsolatos kommentjei számos, a művekkel kapcsolatos befogadói attitűdről árulkodnak. S jóllehet, a tér használóinak és a munkákkal kapcsolatos véleményeiknek vélhetően csak egy kis része jelent meg az internetes fórumon, ezek meglehetősen sarkosan szemléltetik a befogadók művel kapcsolatos elvárásait.
Az egyik típusa ezeknek a reakcióknak – és a konfliktus forrásának az egyik további oka –, hogy a nézőknek nem sikerült beazonosítani a „képi toposzt”, magát a hordozó felületet, a médiumot, a szóbuborékot. Ez a fel nem ismerés az általános vizuális kultúra egyfajta szegénységi bizonyítványa, a sztenderdnek gondolt vizuális formanyelvnek, szignáloknak a töredezett jelenlétére utal.
„Ezeket a gigantikus egyszarvú-strucctojásokat műalkotásnak nevezik? Mikor először a buszból láttam, én azt hittem hogy valami újfajta, túldimenzionált szemét, amit az Uránbányász téren hajítottak el...” (pukkancs, 1. sz. hozzászóló)
„Az én fiam is elkezdett az egyikkel gurigázni, meg is szidtam érte. De mivel csak az volt a "BŰNE", hogy hozzányúlt valamihez, ami nem az övé, ezért kapott szidást. Mivel én is olyan bunkó paraszt vagyok, hogy nem találtam ki mi ez, nem bánom amit tett ezzel a "műalkotással". Tényleg jó lenne ha nem mindenben döntenének helyettünk, mit szeretnénk…” (apa, 41. hozzászóló)
Egy másik típusa a reakcióknak a köré csoportosítható, mely a graffitit a rongálással azonosította. Ez arra utal, hogy az alkotó egy másik lényegi intenciója is megvalósult, mármint hogy „trójai falóként” tolja be a graffitit, annak üres felületű hordozó felületét a térre. Ez a rejtett szándék túlontúl is jól sikerült:
„Számomra érthetetlen, hogy ezeket az állatokat miért nem tüntetik el a föld színéről. Szándékom szerint, addig ütném őket amíg mozognak, hasonlóan az "önmegvalósító" grefitiseket is…” (georg, 47. hozzászóló)
A következő hozzászóló nyersessége szinte összegzi azt a közhangulatot, indulatokat, mely a téren a Szóbuborékokat fogadta:
„Így már telefirkálva jobban tetszik, legalább a helyi kultúrának megfelelően van ábrázolva. Ébresztő! Mit rongáltak meg ezek a vandálok? Inkább adtak a semminek egy színfoltot! Előző állapotában ugyan mennyi művészi / eszmei értéke volt? Mit akart kifejezni? Spermát, madárszart, vagy a naív művész agyát és lelkiállapotát, amikor éppen alfa-centauri állapotba ment le??????????????????? Mondja meg már valaki, ez a szar mit akart jelképezni?????????????? És ezért a szarért mit adtak a "művésznek"? Könnyebb kérdés: a nyers, alapba való zúzalék kő árától képest hány millióba került, kinek és kitől???? Még egy dolog: eszmei és anyagi értéket képviselő dolgot nem lehet megrongálni!!!!!!! (kultúra, 55. hozzászóló)[13] .
Ennek a vulgár-esztétikának a megértéséhez valószínűleg a helyi közállapotokat, az általános mentális-gazdasági depresszív folyamatokat kellene feltárni. S jóllehet akadt jónéhány higgadt hang is a fórumon, ennek ellenére az idézett hozzászólások jól tükrözik azt a miliőt, azt a közeget, ahová a művek kerültek.
Horváth Csaba Árpád Szóbuborék munkája fentiek szerint egy lakmuszpapír-szerű merítéssé vált a kortárs művészetben. Egy olyan helyzetet teremtett, ahol egyfelől a helyi intézmények – PVV, rendőrség – instrumentalizált cselekvései, másfelől egy szuburbán közeg értékszemléletének keretei, befogadói ingerküszöbének terhelési szintjei körvonalazhatóak. Ezek a lényegi mozzanatok - a public art mint műtípus szempontjából - mindenképpen a projekt sikereként könyvelhetőek el. A művek kommunikációs szempontból bekövetkező sikerét nem pusztán a munkák használatba-vétele, a firkák, graffitik, tag-ek rétegződése jelenti (tekintsünk most el ezek esztétikai olvasataitól). Az, ahogyan gondolkodásra, párbeszédre, véleményalkotásra késztette tér használóit, egyúttal a művészettel kapcsolatos aktuális nézetek revideálását is kikényszerítette az egyes egyénektől, de ami még fontosabb, diskurzusokat generált az aktuális művészetfogalomról. A munka attól vált hitelessé, ahogy és amennyiben - a public art mint műmodell funkciójának megfelelően - a társadalmi gyakorlat egyes elemeiben képes kérdéseket felvetni, hatást gyakorolni.
S noha sem az Expo-beli kiállítás, sem a Szóbuborékok fogadtatása cseppet sem tekinthető konfliktusmentesnek, mindkét projekt a szobrászat és a kortárs művészetek aktuális helyzetéről, társadalmi kontextusáról nyújt látleletet.
megjegyzés
Pécs 2010-ben Európa Kulturális Fővárosaként lép a globális kultúra térképére (sic). A projekt gazdái kezdettől fogva kulturális léptékváltásban gondolkodnak. Jelen írás csak egy kis metszetet igyekezett adni a város kulturális közállapotából.
(fotók: lektoratus.hu)
[1] A kiállítással kapcsolatban nem az egyes művek bemutatására, elemzésére fókuszálok, hanem a kiállítás intézményi kontextusára. A kiállításnak egyébként nem volt számottevő szakmai visszhangja sem.
sculpturEXPOsition. Fiatal pécsi szobrászok kiállítása. 2007. július 4. - 2007. augusztus 8., Expo Center, Pécs
[2] Az pécsi ExpoCenterrel kapcsolatos vitára néhány gyorslink:
http://www.echopecs.hu/index.php?id=749; http://www.echopecs.hu/index.php?id=659; http://www.echopecs.hu/index.php?id=750; http://www.pecsiujsag.hu/index.php?p=article&aid=9888
[3] Bár a helyszínen több munka is megvalósult, ezekkel itt most nem kívánok foglalkozni.
[4] http://www.lektoratus.hu/palyazatok/public.pecs.html#horvath2
[5] Polifónia. A társadalmi kontextus mint médium a kortárs magyar képzőművészetben. SCCA, Bp., 1993
[6] http://index.hu/kultur/klassz/sztrip1222/
[7] http://www.pecs2010.hu/p/kulcsprojektek/kozterek_es_parkok_ujjaelesztese/uranvaros_kozpontja
[8] lásd.: Mester Tibor: Pécsi városlakók mentális térképei. http://epiteszforum.hu/node/2619
[9] Lakások/lakosok. Élettörténetek a pécsi Uránvárosból és a berlini Karl-Marx-Allee-ből. Balkon. 2008/4. (34-39.o.)
[10] Balogh Róbert: Az utcai firkáló – illegális önkifejezés pécsi házfalakon. Echo. Pécs, 2006, október 4-5. szám.
[11] http://www.bama.hu/index.php?apps=cikk_hozzaszolas&cikk=176827 ; HetiHetes, 2008. szeptember 28.
[12] http://www.bama.hu/index.php?apps=cikk&cikk=176827
[13] http://www.bama.hu/index.php?apps=cikk_hozzaszolas&cikk=176827
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése