Pinczehelyi András festményei

A festőművészet az új évezredre kilábalni látszik a technikai képalkotás okozta válságból, mely a múlt évszázadban a képzőművészet programjainak újrafogalmazásában, s ha még szélesebb összefüggésében szeretnénk hangsúlyozni a képzőművészet és az ábrázoló művészetek szerepét, az ember világ-képének megfogalmazásában, artikulálásában, a valóság reprezentációjának, megjelenítésének, birtokba vételének ideológiai konfliktusaiban ismert önmagára. A nagy elbeszélések univerzalitás-érvényének elvesztésével, a posztmodern utáni képkorszakban talán soha nem tűnt fontossággal élednek újjá a már letűntnek gondolt arche-médiumok; a festészet, mely jó ideig küzdött a valóság-ábrázolás programja feletti egyeduralkodó pozíciójának elvesztése következményeivel, s talált utat a szubjektív látás megannyi, egyszerre felemelő és kijózanító formációi felé, most, mintha megtalálná helyét a technikai képalkotó eljárások nyomán életre kelt, túlburjánzó vizualitásban.

Csernus Tiborral,

olaj, vászon, 2005

Nyilvánvaló, hogy Pinczehelyi András egy olyan korban alkot, melynek „Kunstwollenje” nehezen párosítható e válság meghatározott korszakaihoz; ugyanakkor, talán nem felesleges röviden kitérni arra, hogy milyen történeti, képalkotói tapasztalat az, mely Pinczehelyi munkáin felfedezhető, s ennyiben a művész intencióiban az ábrázolás egyfajta modellszerűségét mutatja. Azét a modellét, mely a képalkotó praxisban olyan kódokat és konvenciókat jelent, melyek a nem nyelvi szimbólumrendszer alapját képezik.

Pinczehelyi András, jóllehet harminc évének köszönhetően még nem egy kiterjedt életmű birtokosa, munkáin számos olyan műtípus és stílusjegy lenyomata fedezhető fel, melyek e képalkotói repertoárban erre, a kimondottan akadémikus, azaz egy szofisztikált, magabiztosan uralt hagyomány meglétére utalnak. Ugyanakkor ez az „akadémizmus” nem a XIX. századbeli stílus-konvenciót jelenti, sokkal inkább egy olyan reflexív tudást, mely a képi-fordulat teorémáiban egyfajta sajátos remixként, egy előzetes képre történő hivatkozás és egy képalkotói mesterség innovatív használatával jellemezhető. Azok a festői eljárásmódok, ahogyan a művész a fény-árnyék viszonnyal, egyes koloritokkal, a részletek kidolgozottságával, vagy éppen elnagyoltságával játszadozik egyes művein, a festői gyakorlat sok évszázados kánonjának alapkészletéhez tartoznak. Ezáltal emel ki a képtárgyból egyes elemeket, képfaktumokat, illetve egy sajátos illúzió megteremtésének lehetőségét kínálja fel a néző számára. A képi olvasmány befogadó általi kiegészítése a kognitív képelmélet egyik sarkalatos felismerése; a művész gyakran él ezzel a fogással - a nézőre helyezett felelősség, hogy fedezze fel a kép kontextusait és hozza létre saját olvasatait -, ami egy sajátos ikonográfiai adaptációt-eljárásmódot követel meg a képek interpretációjában. Pinczehelyi figuralitása és történet-elbeszélése jól mutatja az előzetes képre vonatkozó tapasztalatok feltételezését. A művész nem csak bízik abban való jártasságunkban, hogy adott esetben be tudjuk azonosítani a James Bond narratívát, vagy éppen egy utazás-élmény vasútállomáson zajló búcsúzás-jelenetét. Ezen alkalmakkor leginkább csak keretet nyújt számunkra, hogy magunk fedezzük fel és járjuk be e narratíva saját mikro-történeteit. A művész egy sajátos montázs-szerkezettel gazdagítja a történet-elbeszélés e keretét: különböző cselekmény-fragmentumokat csúsztat egymásba, s ezek kollázs-szerű játékából, egymáshoz illesztéséből jön létre egy-egy festményének komplexitása. Ez a fotó-szerű látásmód nem egyszerűen a posztfotografikus, hiperrealista festészeti tradícióban gyökeredzik. Pinczehelyi itt sokkal inkább a Rejlander-féle történet-építés és montázs-elv sajátos adaptációit hozza létre. Festményeinek cselekményei egyfelől ebben, az egymásra rétegzett narrativitásban, másfelől e szkriptek filmszerű dramaturgiájában bontakoznak ki. 

Forgatás

olaj, vászon, 2008

Az ezen történések felfejtéséhez szükséges előzetes ismereteket a szerző nagyszerű érzékkel irányítja; a festményeken elénk táruló események, helyszínek mindannyiunk számára ismerős, ám gyakran szokatlan, frivol szituációiban a művész és barátai, közvetlen környezete jelenik meg. A szerep-játék azonban nem csak itt, ezeken az „epikus” képein érhető tetten a művész munkái közt. A kategorikus önábrázolás mint alkotói alapállás jól nyomonkövethető Pinczehelyi festői habitusán. A művész identitás-keresése közben nem pusztán saját exponálására törekszik – bár arra is akad jónéhány példa, amikor egyes festményein saját magát helyezi egy elanyagtalanított, sterilizált, efemer környezetbe -, sokkal inkább egy sajátos kapcsolati hálót, egyfajta appadurai-i szomszédsági viszonyrendszert alakít ki művein. A számára meghatározó, közeli ismerősök, barátok, barátnők, példaképek - pl. Csernus Tibor, a felfedezett mester - játszanak el különböző szerepeket Pinczehelyi fiktív történeteiben, jobban mondva válnak Pinczehelyi filmszerű látomásainak szereplőivé. E szereplők karakterei gyakran a való élettől teljességgel különböző személyiséggel rendelkeznek, a művész nem csak saját magának, de a történet részeseinek is új, ideiglenes identitást kölcsönöz. Így pillanthatunk be a szerető és a művész intim szexuális játékaiba, tárul elénk a művész privát maszkulinitása; identitás-keresése közben a festő tárgyiasítja önmagát, igyekszik tudatosítani saját egzisztenciájának jelentését, jelentésvilágát, s ezáltal megpróbálja azt társadalmilag, szocio-kulturálisan értelmezhetővé, strukturálttá tenni. Az alkotó tudatossága legfőképpen e strukturáltság megteremtésében érhető tetten, amikor is – akár a korábban említett, elanyagtalanított háttér előtti önábrázolásai során, de még inkább a hasonlóan steril háttérrel megfestett retikül-sorozataiban – a képalkotói hagyomány egyes történeti toposzait építi egybe. A táska-csendélet, a női retikül bugyraiból szemérem nélkül elénk tárt tárgyegyüttes mint téma jelen esetben semmiképpen sem a klasszikus, barokk művészeti hagyományra vonatkozik, az ehhez társuló analitikus szemléletmód itt nem a hatvanas-hetvenes évek avantgarde vizsgálódásait jeleníti meg, sokkal inkább egy, a nyolcvanas-kilencvenes években újradefiniált figurális festészet programját gondolja újra, ahogyan - egyszerre szubjektivizáló és pszichologizáló - festői nyelvezetével túl is lép a hiperrealista fogalmazásmódon. Pinczehelyi narratívái itt nem csak a női lélek pajkos feltárására vonatkoznak, sokkal inkább azokat a témákat és megfogalmazásbeni – stiláris-konceptuális- lehetőségeket vizsgálja, ami által éppenséggel a női lélek, vagy éppen saját identitása is megfoghatóvá, tárggyá, megismerhetővé tehető.

A fotó, a számítógép, az új média utáni képkorszakban megannyi sztenderd kód és konvenció között hiteles képet alkotni: ez lehet a festőművész egyik legnagyobb próbatétele, feladata. Pinczehelyi András ezen az úton indult el, s közben mi is részesülünk, gazdagszunk élménybeszámolóiból.