elhangzott a Kortárs Magyar Fotográfia Biennálé megnyitóján, 2011. szeptember 30-án Pécsett, a Vasváry Házban
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nos igen, valljuk be kérem tisztelettel, hogy Walter Benjaminnak azért néhány dologban nem egészen volt igaza, azaz nem látta, nem láthatta előre, mi fog történni a technikai képalkotásban a huszadik század második felére, annak is a vége-felé…
Ugyanakkor páratlan érzékkel látta meg, s igaza volt abban, ahogyan az apparátus mint olyan, instrumentalizálta a képek használatát, azaz a hatalom mint olyan, igen hamar rátelepedett a kép-iparra.
Ahogyan Guy Debord fogalmaz, az apparátus az uralkodó rend fennhatóságát a lét minden feltételére kiterjeszti, és az állam-gépezet, vagy éppenséggel a média-ipar az emberek látvány-függőségét használja ki ezen uralmi helyzet kialakítására – ahogyan ez a frankfurti, illetve a szituacionista kultúrkritikai diskurzusban sarkalatos álláspontként megfogalmazódik. E függőséggel szemben csakis az autonóm, szubjektív látás- és cselekvésformák jelenthetik, jeleníthetik meg a szabadság illúzióját, azt az alkotói habitust, mely a képalkotó művészetben egyszersmind a valóság megismerésének, megtapasztalásának új módozatait, s egyúttal a valóság új területeit is jelenti. A technikai képek, az új típusú képalkotó technikák és technológiai eljárások ezt a valóság-dimenziót tárják egyre szélesebbre, ahol a látás - modális kötöttségeiből, retinális korlátaiból mintegy felszabadulva - a primér valóság-érzékelés elől eddig elzárt tartományokban új típusú reprezentációk lehetőségét fedezi fel. Olyan látvány-konstrukciókét, melyeknek elsődleges élményanyagát a hiperrealitás frissen felfedezett terepei jelentik; e reprezentációk ugyanis egy mediális valóság, egy mediatizált megismerés eredményeként jönnek létre. Ezen képek referencia- és jelentéstartománya szervesen kötődik az ezeket létrehozó apparátusokhoz és médiumokhoz: „a médium maga az üzenet”, mondta egykor Marshall McLuhan a televíziózás aranykorában; najó, de ez az apparátus médiuma – szólhatna a parafrázisszerű kritika.
A vészcsengő sokunkban megszólal: e függőség a technikához vajon nem túl nagy áldozat, nem túl nagy a veszély számunkra? Hiszen az emberiség története telis-tele van figyelmeztető jelekkel és példákkal a gép használatának bizonytalanságára, veszélyeire vonatkozóan. Ikarosz legendája, a prágai Gólem mitikus története, vagy éppenséggel a Terminátor fikciójával szemben a Fukushimához hasonló katasztrófák az életre keltett technika megzabolázhatatlanságára, a technológiába vetett bizalom sérülékenységére döbbentenek rá. Ez a kockázat-társadalom alkuja, amit a technikai fejlődésbe vetett hitért és előnyökért cserébe az emberiség, vagy éppen egy-egy érdek-szövetség bevállal. Megéri ez?
S ne gondoljuk, hogy ezeknek az eszkatologikus toposzoknak vajmi köze lenne a vizualitáshoz, vagy jelen kiállításhoz. A szöveg mára elvesztette paradigmatikus szerepét, a mai képkorszakban a vizuális reprezentációknak, szimulációknak jut elsődleges szerep. A Soá megidézése e tárlaton a fékeveszetté váló államgépezet és egy hamis ideológia tragikus összefonódásának égbekiáltó mementója. Vajon megéri a kockázatot, hogy ennyire megbízunk az apparátusban?
Ezeket az új médiumokat – legalább is azt gondoljuk – jól ismerjük, sőt, mi írjuk kódjait, határozzuk meg az itt érvényes konvenciókat: egy technikailag generált nyelvezetet. Saját narratívákat hozunk mozgásba, önálló teremtményeket keltünk életre a „gép” által. Ahogyan Vilém Flusser mondaná: a szöveg kelti életre az apparátust, s mi e szövegek, a kánon által uraljuk a gképet. Sajátos szimbiózis ez a két médium között.
Benjamin tévedése azonban sokkal nagyobb, mint hinnénk. A mechanikus reprodukcióról ugyanis nem jelenthető ki egyértelműen, hogy az megfosztaná a műalkotást annak aurájától.
Ezek a művek – jóllehet legtöbbjüknek ez a kiállítás itt és most csak egy kimenetét, azaz egy megjelenési gyakorlatát jelenti – egyediek. Saját egzisztenciával, identitással bírnak, önálló világot építenek, saját jelentésszférákat, olvasatokat tárnak elénk.
E posztfotografikus kor sajátos lenyomataiként fedezhető fel bennük, ahogyan hagyományos médiaelemeket, médiastruktúrákat szerveznek újjá – vagy éppen az új média jelenségszférájából forgatnak vissza moduláris artefaktumokat, szoftveres eljárások pillanatnyi állapotait, adott esetben falszifikálható bug-okat. Olyan képalkotói hagyomány sztenderd elemei fedezhetőek fel a kiállított képeken, melyek a klasszikus fotográfiai mesterség, vagy egyszerűen a fogyasztói kultúra hétköznapi látványvilágából, más esetben éppenséggel a hatvanas-hetvenes évek analóg videó-szintetizátorainak elsőgenerációs formanyelvéből származtathatóak. Sőt, nem is annyira csak Shuya Abe – Nam June Paik videó-szintetizátorára, Steve Beck Direct One-jára, vagy éppenséggel Richard Monkhouse EMS Spectronjára (…) lehet ez utóbbi vonatkozásban utalni. Hanem még korábbi korszakok látvány-kísérleteire, a mechanikus fényorgonák absztrakt, geometrikus formavilágú előképeire, mint Oskar Fischinger Lumigraphja, vagy éppen Thomas Wilfred Claviluxa, Alexander Wallace Rimington Szín-orgonája, melyek gerjesztett-látványként, ill. látvány- generátorként messze túlmutattak a fény és hang kapcsolatának analitikus vizsgálatán, vagy éppenséggel a fény-kép valóságábrázoló funkcióján.
S találkozhatunk e tárlaton a klasszikus fotogrammok digitális mutációival is, melyek a konstruktivista, avantgárd hagyomány továbbélésének eklatáns példái. S miként a cybertér, a számítógépes játékok, egyes virtuális - minimalizált - valóságszeletek pillanatnyi létélményeinek rögzítése, a hipervilág belakásának dokumentálása egy új típusú megismerés-élménnyé vált, úgy válik a speciális, orvosi-(hadászati) képalkotó-technológia a művészi, s talán egyszer a hétköznapi képalkotó repertoár részévé. S látható itt még néhány fajsúlyos kép az ős technológia, a camera obscura egy mutánsának, a rés-kamerának jóvoltából, mely képes a lehetetlenre, ahogy a mozgást egyetlen állóképpé szkenneli.
Sajátos transzkódolások ezek, melyek jelen esetben nem csak a fotográfiával kapcsolatos konvencióinkat, elvárásainkat teszik próbára, hanem mediális tudatosságunkra, a fotográfia és a technikai médiumokkal kapcsolatos előzetes tudásunkra is építenek. Ahogyan a technikai deterministák mondják: ma már a különféle audiovizuális eszközök váltak a tudás, a hagyomány átörökítésének elsődleges médiumaivá. Az itt kiállított munkák jól példázzák azt, ahogyan e képek szerzői megpróbálják a média-tudatosságot egy kiterjesztett kép-fogalom és médiahasználat viszonyában értelmezni. Hiszen csakis e médiumok asszertív használata jelenthet védelmet az apparátusok manipulatív szándékú kép-visszaéléseivel szemben.
S mit tehetünk mi, nézők, hogy ne legyünk kiszolgáltatottjai, kiszolgálói a képek politikájának? Milyen cselekvés-stratégiákat alakíthatunk ki a látványon keresztül belénk szívódó uralmi helyzet felszámolására. Én, a magam tapasztalatai alapján egy dolgot nyugodt szívvel javasolhatok: alkossanak! Hozzák létre bátran egyéni olvasataikat, építsék be az itt látottakat saját képrepertoárjaikba, s engedjék ezek által is kiszélesíteni személyes környezetük imaginációit, s identitásuk vizuális építőelemeit. Használják hát a képeket, s kérem Önöket, bátran éljenek velük! Csak ezáltal válhatunk képeink birtokosává, s tisztulhat ki Niflheim ködéből a világ.
A kiállítást ezennel megnyitom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése