GYÁSZJELENTÉS
Ezúton szeretnék értesíteni mindenkit, aki valaha ismerte a Közelítés Galériát, dolgozott, kiállított, esetleg kiállítást nyitott meg ott, vagy „csak” látogatóként fordult meg e helyen, hogy ma, 2011. szeptember 24-én, néhány évnyi érdektelenség és elhúzódó agónia mellett e Galéria Pécsett, a Mátyás király utca 2. sz alatt véglegesen megszűnik, megszűnt.
Búcsúztatása e blogon, alant történik meg.
Emlékét kegyelettel őrizzük!
KME
____________________________
NEKROLÓG
"És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr."
(részlet Ady Endre: Harc a Nagyúrral c. verséből)
A Közelítés Galéria 1996-ban, az akkor alakulófélben lévő Művészeti Kar hallgatói kezdeményezésére jött létre. Az egyesületi formába tömörült fiatalok saját munkában újították fel a korábban jegyzetboltként, még korábban edzőteremként működő, igencsak lerobbant helyiséget. Új vakolat, lámpatestek, képakasztó sín s némi társadalmi munka kellett ahhoz, hogy egy igazán kellemes léptékű, a pinceszerű fél-alagsornak köszönhetően jó hangulatú, kamara-galériának alkalmas tér alakuljon ki a Belváros szívében. A kiállítóhelyre iszonyú szükség volt; az ezidőtájt megszilárduló egyetemi művészeti képzés – a Mesteriskola ekkor már évek óta működött -, s a hallatlan mozgalmassá váló művészeti-, képzőművészeti élet termékeny közege volt a hasonló elképzeléseknek a kilencvenes évek első felében. Az előző rendszerből megörökölt intézményi struktúra - Pécsi Galéria, Művészetek Háza – nemigen volt fogadókész az új, kísérleti, fiatal művészek első megmutatkozásaira. A néhány éve bezárt Perem Galéria mellett nem történt hasonló törekvés egy független kiállító tér kialakítására. Ezzel együtt az akkor éledező civil szektor, az egyesületi forma kínálkozott alkalmas működési keretnek, s lett az egyesület, s a galéria… A cél már akkor tisztának látszott: fiatal művészeket integrálni a hazai- és nemzetközi művészeti közéletbe.
Az első galériavezető, Hizsnyik Dénes nagy elánnal látott munkához, bár pénz és megfelelő intézményi háttér híján csak a lelkesedés volt még jó néhány évig a működés motorja. Az első programok: Zalka Zsolt dr. grafikái, Lakatos Kornél, Hizsnyik Dénes, Ilauszky Tamás szinte első egyéni kiállításai… Ám a galéria vezetésében igen hamar komoly konfliktusok támadtak – az első nyertes NKA pályázat néhány-százezer forintjáért - s magáért a Galériáért - már érdemes volt küzdeni. Hizsnyik már 1998-ban lemondott, az ezt követő években egymást követték a gyors vezető-váltások: Ottó László, Császár Gábor, Balanyi Zoltán, Ernszt András voltak azok, akik megpróbálták a lehetetlent - kiállításokat, művészetet, galériát „csinálni” a majdnem semmiből.
Aztán néhány évig Krámli Márta és Szabó Szilvi vitte az ügyeket 2002 tájékáig, bizonyos értelemben ezt lehetne tekinteni egyfajta konszolidációnak az egyesület és a galéria életében. Alkalmi pályázatok, és a sosem múló lelkesedés, a művészet iránti nemes elszántság: ezekből jöttek létre a kiállítások, az első web, s az egyéb programok.
Hú, és milyen kiállítások, micsoda kiállítók fordultak meg már akkortájt is az egyesület meghívására Pécsen! Elég, ha csak a Keserue Zsolt szervezte első Alapzaj Projektekre gondolunk; a hazai képzőművészet legprogresszívebb képviselőivel találkozhatott a pécsi közönség és szakma. Csak néhány név ebből az időszakból, akik az egyesület meghívására állítottak ki, vagy vettek részt rendezvényeken, a teljesség igénye nélkül: EIKE, Várnai Gyula, Peternák Miklós, Németh Hajnal, Kokesch Ádám, Horányi Attila, Bencsik Barna, Tímár Katalin, Tillmann József A., Korányi Tamás, Gerhes Gábor, Hortobágyi László, Koronczi Endre, Enyingi Tamás, Gyenis Tibor (…)
2001-ben Varga Ritának szavazott bizalmat az egyesület tagsága a Galéria vezetésére, s innentől – bátran állíthatom – egy új korszak kezdődött annak életében. A Galéria mozgástere ebben az időszakban kibővült, megerősödött; nem csak azáltal, hogy a hazai művészeti életben is meghatározó helyszínné vált, hanem egyre-másra jelentek meg külföldi kiállítók is e helyütt. Öt izlandi kiállító, a belga Kobra Csoport, a müncheni Doku Egyesület, a marseille-i Diem Perdidi, a pozsonyi Buryzone Egyesület kiállításai már egy határozottan kiterjedő nemzetközi kapcsolatrendszert körvonalaztak, mely az évek során csak tovább bővült. A hazai szcénából is szemezgethetünk ebből az időszakból: Hopp-Halász Károly, Babinszky Csilla, Keserue Zsolt, Vincze Ottó, Mécs Miklós, Makra Zoltán, Bóbics Dia, Gyenes Zsolt, Mojzer Tamás, Stenczel Dóra, Orosz Klára, Hegyi Csaba, Keresztesi József, Tatai Tibor, Jordán Katica és Doboviczki Attila, a Vulgar Projekt, Ultramarin Csoport, Hét szabad művész a hegyen, Kortárs Fotó Biennálé, Performansz Parádé, néhány diploma-kiállítás, Kiss Sanya emlékest (…)
A kis Közelítés Galéria lassacskán szűkössé vált. S bár az évek során rendszeresen szerveztünk külső helyszíneken, általában funkciójukat vesztett ingatlanokban nagyobb lélegzetvételű programokat - mint a ZOOM Fesztivál a bezárt Kossuth Moziban, a MédiaGyár a Zsolnay elhagyatott épületeiben -, a bővítés elkerülhetetlenné vált. Egy rövid, néhány hónapos kísérlet – Új Galéria néven - egy éppen üres belvárosi áruházban már jól mutatta, hogy itt jelentősebb léptékváltás várható. S habár néhány évig a bővítést még a légó-pince irányában oldottuk meg, 2003-tól már a Király utcai HattyúHáz vált az elsődleges, exkluzív kiállítótérré az egyesület életében; alkalmazottakkal, viszonylag kiszámítható büdzsével, menedzsment-szerű működéssel.
Még jó pár éven keresztül párhuzamosan működtettük a két helyszínt, ám előbb-utóbb be kellett látni, hogy erre az egyesület nem rendelkezik elegendő kapacitással. 2008-tól az akkor helyhiánnyal küszködő Periszkóp Rádiót fogadtuk be a Galériába, mely ugyan még sok kompromisszummal terhelten is, de relatív jó elképzelésnek tűnt, hogy megoldjuk a kiállítások felügyeletét, a Galéria nyitva-tartását. S nem utolsósorban az is az együttműködés mellett szólt, hogy ezáltal is segítsük a periszkóposokat, a civil-, közösségi rádiózást, mely tevékenységet magam is fontosnak gondolok; s talán még valamiféle termékeny együttműködésben is bíztam anno.
A Galéria programjai lassacskán azonban kikerültek látókörünkből, s a Periszkóppal kapcsolatos elképzelések sem igazán váltak valóra. A Rádió elkezdte belakni a parányi teret, s bár még szerveztünk jónéhány kiállítást ide, ám e funkciónak egyre kevesebb szerep jutott, s egyszer csak a Galéria light-box feliratát is egy rádiós plexilap fedte el…
2010-ben a Művészeti Kar is megelégelte ezt az ex-lex állapotot, s igyekezett rendezni a Galéria státuszát. A Kar dékánja a maga sajátos stílusában juttatta tudtunkra: „Ki vagytok roúgva!” Az érvek elképesztőnek tűntek – mi nem rendeztünk kiállítást a Kar hallgatóinak. Emlékszem, valami olyasmit válaszoltam, hogy akár név szerint is felsorolom, mely kiállításon mely művészeti karos hallgató vett részt, akár csak mint közönség; a felháborodás és a dac nem is magának a ténynek szólt, hogy nincs többé a Kis Közelítés – a magam módján még örültem is annak, hogy megoldódik a kiállítótér sorsa, az egyetem, a Kar talán tudja vinni a Galéria ügyét. Sokkal inkább az volt döbbenetes, hogy ennyire nem fontos az, amit másfél évtizeden keresztül, néha egészen hihetetlen körülmények és odaadás mellett létehoztunk?! Még itt is így tekintenek erre a tevékenységre?!
A Művészeti Karral való viszony sosem volt egyértelműen partneri; a Kar aktuális vezetése mindig is egyfajta impériumként tekintett a Galériára, az egyesületi forma ezzel szemben jó mentsvárként működött, hogy a Galéria függetlenül működhessen. Megjegyzendő, hogy ennek velejárójaként „komolyabb” anyagi támogatást is csak egyszer, még Pinczehelyi Sándor intézeti igazgatása alatt kapott az egyesület innen. Ez a függetlenség azonban túl sokba került: a Galéria sohasem tudott magabiztos intézményi hátteret kialakítani működéséhez. A "kirúgásunk" után, még 2010 tavaszán az első művkaros kiállításon nagy ováció közepette jelentették be, hogy végre a Kar meg-, ill. visszaszerezte a helyet, a helyiséget felújítják, lesznek itt színvonalas kiállítások, kurzusok, műhely-foglalkozások…
Azonban a Kar költözése a Zsolnay Negyedbe ezek szerint felülírta ezt az elképzelést, a MűvKarnak nincs szüksége a helyre, s ezek szerint ebben a formában nincs szüksége tovább a Periszkóp Rádió közösségére sem – ha volt egyáltalán valaha is. A Galéria ingatlana, melyre az egyetemnek örökös bérleti joga volt a várostól, visszaszáll a pécsi önkormányzatra; állítólag már meg is van a jelentkező a fél-alagsori, kocsma-kávézóval szomszédos helyiségre.
Szóval elment egy újabb hely, hosszú agónia és méltatlan senyvedések közt távozott, s mély, felelősség-nélküli szemlélődés és érdektelenség övezte távozását. Hallgatás, mély hallgatás és szomorúság helyett most szólni kell, kiáltani kellene végre. Üvölteni, rúgni, harapni, karmolni, végkifulladásig harcolni! Fejjel a falnak is nekimenni, hörögve, ájulásig!
De nem megy, nincs erő, nincs akarat, nincs lelkesedés, s elszántság sincs olyan; s bár értelmét se látnám már.
Bocsáss meg, hogy elengedtelek!
Benedicte Deum, Benedicte Deum celi, Közelítés Galéria!
Soli Deo Gloria!
Mécs Miklós: Gyros hitel (2010)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése