Art is Reality

Varga Rita videó-munkáiról

Varga Rita művészetében az elmúlt néhány évben egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a videó, a videó-alapú képalkotói eljárásmód. Jóllehet már egyes korábbi munkái során is használt kamerát, ezek többnyire egy-egy akció dokumentálására szorítkoztak. Ilyennek lehet tekinteni a dunaújvárosi Transzport c. munkáját, amikor is közel egy órányi performanszt rögzített, de ebbe a sorba illeszkednek a Terror baby sorozatból a babák különféle megsemmisüléséről – robbanás, elégés, vízbeesés – számot adó, gag-szerű felvételek is. A művészt régóta izgatják a különféle technikai médiumokban rejlő kifejezésbeli lehetőségek: fotósorozatai, vagy éppen a zenei-vizuál és live act területén tett kalandozásai jól mutatják ezt a fajta mediális érzékenységét. Ugyanakkor a mediális tapasztalat, a média által kialakított hiperrealitás-élmény jelenik meg a Malina Hedvig történetét feldolgozó festmény-sorozatában; a számára médiaeseményként megélt történéseket bontja elemeire, s helyezi festői megfigyeléseinek terepére.

kiállítási enteriőr - At Home Gallery, Somorja, 2011

Az itt kiállításra kerülő videó-munkák, bár eredetileg az Ophélia sorozat részeként születtek - melyekhez eredendően festmények, fotóművek is tartoznak -, önálló sorozatnak, autonóm műveknek tekinthetőek. A szerzőt már régóta foglalkoztatja az önábrázolás problémaköre, saját identitásának, világban való létezésének egzisztenciális kérdései. Nem pusztán a művész társadalmi szerepének relativizmusa, alkotói kiszolgáltatottsága jelenti ennek a konfliktusnak a sarokkövét, hanem a képzőművészeti szféra társadalmi elfogadottságáért, a vizuális kultúra néha nyomasztó nivellálódásával vívott küzdelme az, ami a művész mindennapi létmódját övezi. Varga Rita sajátos stratégiát és beszédmódot alakított ki; film-alapú munkáiban az Ophélia-motívumot felhasználva olyan identitást kölcsönöz magának, mely által kívül helyezi önmagát a valóság pillanatnyi, talmi szférájából. A művészt egy álomszerű vízió főszereplőjeként látjuk, aki e sorozatban videó-performanszokat, videóblog-szerű dokumentációkat, klipszerűen összevágott cselekmény-töredékeket kapcsol egymásba. Az installáció a párhuzamos vetítések következtében egyfelől a valóság fragmentáltságát tükrözi, másfelől a lehetséges nézői-értelmezői pozíciókat is erősíti. Olyan olvasatokat, ahol az eltérő tapasztalatok, ikonográfiai tudásszintek szerint más- és más jelentéstartományokra erősíthetnek rá.

Andrási Edit így ír erről Varga Rita Ophélia sorozatával foglalkozó írásában:

Ophélia stills (2009)

„Varga Rita száz évvel késõbb életre kelti és szubverzív módon használja az Ophélia témát; a brazil szappanoperáknak és a posztmodern appropriációs módszereknek megfelelően átírja a történetet: (élet)mentő övet kínál Ophéliának, azaz elveti az öndestruktív, önfeláldozó női ideált és az áldozat szerepét akkor, amikor a társadalmi értékrendben kezd visszatérni a csak a családért élő, s azért saját karrierjét feláldozó családanya és feleség apoteózisa, illetve másik oldalról beáramlott a szingli-jelenség. Varga Rita a 21. század elején mint energikus, fitt nő kezébe veszi a saját sorsát és festőként felforgatja a női szerepmodellek reprezentációs kliséit azáltal, hogy beléjük bújik és átrendezi őket. Cindy Sherman filmstilljeivel és művészettörténeti nőalakjaival ellentétben nemcsak felmutatja ezeket a patenteket eszméltetés, ráébresztés céljából, hanem mintegy alternatívát, helyreigazítást is kínál – de nem a hetvenes évek nemzetközi nőművészeinek harcos dühével, nem is a reprezentációs sémákat boncolgató nyolcvanas-kilencvenes évekbeli posztstrukturalista generáció moralizáló, ítélkező, kissé görcsös attitűdjével, hanem játékosan, lazán, humorosan. Gesztusával, a történet átírásával a nőnek, a nőiségnek mint alárendelt, objektivált, azaz tárgyként kezelt halott-képnek a kulturális konstrukcióját eliminálja valamely független én-kép megteremtése és szubjektum pozíció létrehozása érdekében.”*

Overwrite / Felülírva (2010-2012)

A műben éppen az Ophélia-motívum kapcsán válik hangsúlyos elemmé a víz; a hajdani Tito-i katonai bázis vizében, a debreceni uszodában lebegő kosztümös alak, a medencében esetlenül lépkedő nő, a víz alá csobbanó, úszó-figura, a tengerpart hullámzása, a hullámok keltette moraj, a lassított felvételen felénk köpött vízsugár kollázs-szerűen alkotja újra Hamlet tragikus sorsú kedvesét. Az azonosulásra választott képmás előre vetített tragikumától a művész sajátos aktussal, a felülírás gesztusával igyekszik megszabadulni. A vetítővásznakra fújt szövegek – mint az alkotó sajátos statement-je – határozottan jelenítik meg a művész emancipatorikus szándékát, melyekben fentiek szerint nem csak a saját státuszáért folyó küzdelmét, de legalább ennyiben a művészeti szcénáért érzett felelősségét is megfogalmazza. Varga Rita számára már régóta nem létezik határ a valóság és az esztétikai-művészeti szféra között, a valóságot mint művész, a művészetet pedig valóságként éli meg. Egy olyan női tekintet köszön vissza munkáiról, mely képes ezt a kettősséget egyben láttatni, s megpróbálja az ebből adódó konfliktusokat a maga rendjében kezelni. Ez az aktivista habitus jellemzi Varga Rita munkáit, ahol nem meglepő, hogy nőiségét a mű integráns alkotóelemének látjuk. Ennek köszönhető, hogy munkái egy igen kifinomult, érzékeny hangon szólalnak meg, melynek médiumait ugyanezzel az érzékenységgel válogatja, váltogatja.

__________________

 A fotók Varga Rita 1+1 c. kiállításán készültek; At Home Galéria, Somorja, 2011. október 27- december 31.
Közreműködött Németh Krisztián. 

* Andrási Edit: Haláli nők. Varga Rita kiállításairól. Magyar Építőművészet. 11.sz.