Ugyanazon a napon zárt és
nyílt Herman Levente, valamint Sarkantyu Illés kiállítása. Míg előbbi, a „Zónák”* a Zsolnay Negyed m21
kiállítótereiben, utóbbi, a „Mihály”
címet viselő tárlat a Vasváry Ház alkalmi kiállítóhelyiségében. A Zónákat a Várfok Galéria és az éppen a
hetekben szervezetileg is a Zsolnayba olvadó Pécsi Galéria együttműködése hozta
Pécsre, Sarkantyu Illés a Közelítés vendégeként mutatta be a tavaly a budapesti
Francia Intézetben megrendezett tárlatának anyagát.
A két kiállítást nem csak az a
laza tematikai szál köti össze, hogy mindkettőben militáns tartalmak is megjelennek;
Sarkantyu Illés fotói egy katona történetét építik újra egy megtalált családi
fotó alapján, Herman Levente képein önálló sorozatként tematizálódnak egy
elképzelt hadsereg karakterei. Lévén, hogy a két kiállítás festészeti, ill.
fotográfiai alapú, talán nem véletlen, hogy posztmediális szempontból
viszonyítható egymáshoz.
A két kiállítás ugyanis
sajátos lenyomatát adja annak a gondolkodásformának, ahogyan e hagyományos
kifejezésformákban a szerzők tudatosan aknázzák ki, bővítik az általuk használt
médiumokban rejlő játékteret.
Zóna 13- Emma (2009) |
Herman Levente hosszú évek óta
megszállottja annak a történet-elbeszélésnek, melynek kánonját Andrej Tarkovszkij
eszkatologikus víziójából építi tovább. A művész egy posztmediális
magánmitológiát épít, egy látomás-szerű disztópiát, ahol a civilizációt a
természeti katasztrófák és az emberi felelőtlenség együttes következményei pusztítják.
Ilyen, a magánmitológiából
származtatható ikonográfiának tekinthető mások mellett a kalotaszegi szőttes, a
saját gyerekkort idéző kígyós-doboz játék, vagy éppen a saját gyermek
születésére reflektáló cumis-festmények. Ezek a visszatérő, intratextuális
motívumok – bögre, pityóka, cumisüveg - nem csak összekötik az elbeszélés
egyes képi elemeit, de egy határozott, szubjektív létélményt is fixálnak,
miként a művész identitásának fragmentumaiként jelennek meg, ahogyan észlelhetővé, objektívvé teszi önnön jelenlétét saját festői világában.
A művész egyébként is igen
kifinomult intertextusokkal operál, ahogyan különböző történeti korok
elbeszéléseiből idéz. Ezek a társadalomtörténetileg, kulturális szimbólumokként
hangsúlyozott idézetek a tárgyi-hagyomány ikonszerű – valójában indexikus –
átiratai. A művész a kollektív emlékezet rituális eszközökkel történő
stimulálására törekszik a közös ikonográfiai tudáskészlet fel- és
megidézésével. Sajátos poszturbánus tájak tárulnak fel, ahol a valamikori indusztriális
társadalom romjai az eszkatologikus, a végső dolgok utáni időben merevednek ki.
A festmények egy jelentős részén a zöld szín, mint layer uralkodik; ez egyszersmind
az elektromos fény, a korai monitorok színvilágát idézi fel, vagy éppen az
óceán által elnyelt szárazföld, az elsüllyedt Atlantisz metaforájaként ad
jelentéstöbbletet a civilizáció végének posztapokaliptikus víziójához.
Andrej pityókái - Viadukt (2010) |
A festmények idézetei olykor
mottószerű paratextusok, mint pl. a barokk portréfestészet tematikai adaptációi.
Itt a művész a test eliminálásával egy szintén kiérlelt, reduktív festői
eljárásmódot alkalmaz, mely megint csak mint stílusidézet – deriválva, átalakítva
az eredeti motívumokat - , hipertextusként is értelmezhető. A művész ugyanakkor
játszik a nézővel, e stílusidézetek megjelenítése igen változatos: hol
erőteljesen expresszív eljárásmódok jelennek meg a vásznon, hol a
posztfotografikus festői látásmódnak enged teret. Gyakoriak a vázlatszerű
megfogalmazások, melyek néhol igen kidolgozottan – mint pl. Iván-szőnyegeinek
textúrájában, vagy a magánhadsereg szereplőinek mimikai megformáltságában
érhetőek tetten. Máshol viszont csak sejtet, képei a befejezetlenség
látszatával a nézőt nagyon is tudatosan az egyes vizuális narratívák
továbbgondolására ösztökélik.
Herman Levente festményei ebben a teljességben most szerepeltek először együtt ezen, az eddigi munkásságát átfogó kiállításon.
* * *
* * *
Rezi hadgyakorlótelep. Szabadtéri mozi (Rezi, 2011) |
Testrészek. Törzs (Paris, 2010) |
A művész itt egy ősi, misztikus-rituális gyakorlatot követ, ahogyan a képi-referens, a fotó-más, az újraalkotott képfragmentumok által kísérli meg feltámasztani, megteremteni az apa imágóját, betölteni annak hiányát. Sarkantyu Illés igen érzéki látásmódról tesz tanúbizonyságot; nem is annyira azáltal, ahogyan az egyes nagyítások szinte festőivé teszik a megfigyeléseit, s nem csak azáltal, ahogyan a testrészletek révén valamiféle gender-fogalmat csempész mondandójába, s nem is csak a saját sors, az apa nélküli életút nyílt vállalásával. Fotós látásmódjának szenzualitása sokkal inkább módszerességében, a fotográfia lehetőségének tudatos kihasználásában, a konceptuálisan felépített narratívában érhető tetten. A képek primér esztétikája „csupán” ebbéli felkészültségét hitelesíti.
A művész ugyanakkor valós
kataklizmákat is megjelenít a tárlaton; egy videó-riportban a hajdani
katonatárs arról mesél, ahogyan az egyik kiskatona főbe lőtte magát. A
szétfröccsenő koponyadarabokat – megint csak mint egy woodoo szertartás
kellékeit – hosszú ideig őrizték a bajtársak… A két történet itt összemosódik;
a nem kellőképpen odafigyelők számára e tragédia a művész édesapjának
történetével olvad össze…
A két kiállítás, bár két, igen eltérő karaktert jelenít meg az artwordből, jól szemlélteti azt a fajta médiatudatosságot, mely a kortárs vizuális kultúra és a vizuális művészetekben tetten érhető, s a legújabb generációkban már nem újdonságként, hanem adottságként van jelen...
__________________________
__________________________
A Pécsi Galéria egyik utolsó
kiállítása, valamint a Közelítés Művészeti Egyesület tárlata kapcsán másról is
lehetne, sőt, kellene beszélni – arról az áldatlan helyzetről, ahogyan, és
amilyen körülmények között e két szervezet működik. Ám ez most más lapra tartozik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése