Faragó Orsolya munkái

Faragó Orsolya az önmeghatározás és az egyén karakterizálásának sajátos nyelvezetét alakította ki legújabb munkáin. Az elemi formákból, körökből, vonalakból építkező grafikáin a művész egy olyan tradícióhoz nyúl vissza, mely a valóság modellszerű újrateremtését célozza. A konstruktivista látvány a természeti és társadalmi jelenségek elemeire bontott formai- és strukturális alapegységeiből teremti újra modellszerű architektúráit, mely éppen a társadalmi rend új illúziójának ígéretét hordozta a XX. századot felvezető általános társadalmi válságjelenségek nyomán.

 E formanyelvet azonban a művész nem egyszerűen adaptálja, hanem egy önálló ikonográfiát teremt. Nem csak azáltal, hogy saját magát a kör motívumával azonosítja, hanem azokkal a minimál-történetekkel is, melyek ezeknek a sorozatainak a vezérfonalait is jelentik. A kör mint ősi, szakrális motívum szubjektivizálása, e motívum különböző létállapotainak megjelenítése a figuralitás minimalista utalásaiként értelmezhetőek, melyek mind-mind az egyén önreflexiójának olvasatait kínálják. Az egyes képeken szereplő figurák azonban nem csak az egyén perspektívájából szemlélhetőek, ahogyan az egyensúlyukat kereső testkonstrukciók belakják, s egyszersmind statikussá teszik a kép terét. Sokkal inkább tekinthetőek e művek egy olyan reduktív, stilárisan és formailag is lecsupaszított történet-elbeszélésnek, ahol a társadalmi viszonyok közül kiszakított szubjektum jelenik meg különböző lét-stádiumokban.

Faragó Orsolya e munkáit olyan naplószerű önvallomásoknak is tekinthetjük, ahol az egyén egzisztenciális küzdelme jelenik meg. Olyan képi sorozatok ezek, melyeken a művész világban való mozgása mintegy képregény-szerűen bontakozik ki, apró-, leheletfinom cselekmények formájában. A művész ezekben a történet-fragmentumokban saját pillanatnyi helyzetét igyekszik fixálni, s e lét-állapotok rögzítése során egyúttal sajátos önvizsgálatokra kényszerül. A tiszta formák és érzések karaktereit állítja e vizsgálódásainak középpontjába, ezáltal teremtve meg önfeltárásának szubjektív kategóriáit.

_____________________________________

Oršolja Farago je u njenim najnovijim radovima stvorila poseban jezik samoodređenja i karakterizacije pojedinca. Na grafikama koje se grade od elementarnih formi, krugova i linija umetnica seže za takvom tradicijom koja cilja na ponovno stvaranje stvarnosti i to na osnovu modela. Konstruktivistički pejsaž stvara od prirodnih i društvenih pojava, a koje se razložene na strukturalne osnovne jedinice kao i na jedinice forme, ponovo svoje, na modelu, zasnovane arhitekture  -   ona je upravo nosila iluziju obećanja društvenog poretka usled društvenih kriznih fenomena na početku XX veka.

Ne može se reći da umetnica ovaj jezik forme tek prilagođava, nego ona stvara samostalnu ikonografiju. Ne samo na osnovu toga da sebe poistovećuje sa motivom kruga, nego se ona samoidentifikuje i sa onim minimalističkim pričama koje predstavljaju glavnu nit ovih serija. Subjektivizacija kruga kao prastarog, sakralnog motiva, kao i predstavljanje različitih stanja bića ovog motiva se mogu razumeti kao minimalistička upućivanja na figuralnost a koja se mogu razumeti kao oblici čitanja samorefleksije pojedinca. Ipak, figure koje se pojavljuju na pojedinim slikama ne mogu se posmatrati samo iz perspektive pojedinca, nego kako konstrukcije tela koje traže ravnotežu nastanjuju prostor a koji se formira u vidu statičnosti.


Mnogo više se mogu tretirati ova dela kao izraz reduktivne priče-pripovetke koja je i stilarno i u pogledu forme razgolićena, i u kojoj se pojavljuje subjekat u različitim stadijumima bića a iščupan iz društvenih odnosa.

Radovi Oršolje Farago možemo sagledavati kao samoispovesti koja je posredovana dnevničkim zapisima i u kojoj se pojavljuje egzistencijalna borba pojedinca. Ove likovne serije su takve da se na njima kretanje umetnice u svetu uobličava na način kako se gradi i strip, to jest, u vidu malih, suptilnih delovanja. Umetnica u ovim fragmentima-pričama nastoji da fiksira svoj egzistencijalni položaj, i u toku fiksiranja stanja bića ona je prinuđena na posebne oblike samoipsitivanja. Ona stavlja u središnji plan čiste forme kao i karaktere čulnosti i na taj način stvara subjektivne kategorije samootvaranja.