kiállításmegnyitó-szöveg
Képtelen jelen
2007. 1. 26. – 2007. 2. 23.
Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros / Modern Művészetért Közalapítvány
kiállítók:
Déry Ágoston, Előd Ágnes, Erdős Gábor, Ferenczi Róbert, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Illés Barna, Orbán György, Szabó Ádám, Szabó Dezső, Szász György, Uglár Csaba.
kurátorok:
Böröczfy Virág és Zólyom Franciska
_______________
Tisztelt megjelentek,
különböző típusú kiállítás-megnyitók vannak, ez itt, jelzem, egy szöveg-papír alapú...
A kiállításmegnyitó beszédek egyik, ha nem éppen egyetlen szerepe - ezt jó pár éves tapasztalat birtokában bizton állíthatom -, hogy a vernisszázsra érkezőkben végletekig fokozzon egyfajta feszültséget, amelyet a kikészített borok és egyéb kulináris élvezetek előképei hívnak elő a mihamarabbi beteljesülés reményében, amelyben csak az a fránya szöveg gátolja a megjelenteket.. E mégoly talmi boldogság hajszolása közben valljuk be azért szemérmesen, néha-néha mégiscsak adózunk a Szépségnek és a Bölcseletnek, és a nassolgatás alatt, ha majd odaérünk végre, s ha egyszer-egyszer be is következik, még ha csak időről-időre is, át-meg-átengedjük magunkat a műélvezet, az esztétikai megismerés, a megértés-és értelmezés antropomorf késztetésének. Ezek szerint a megnyitók oly sokszor dögunalmas, oly sok manírral burkolt szövegeinek szerepe mégiscsak az lenne, hogy valamiféle hermeneutikai előképeket, s Uram ne hagyj el!, feszültséget keltsen a megnyitók összegyűlt közönségében?
Hogy ezt a kérdést aktuálissá formáljam, nem kerülhetem meg a feladatot, hogy jelen kiállításról ne beszéljek néhány gondolat erejéig, amelyért ezúton is elnézésüket, türelmüket kérem...
A Képtelen jelen c. kiállítás munkáiról azt gondolom, hogy legalább két irányban érdemes elkezdeni gondolkodni.
Az egyik ilyen, már becsempészett fogalomkör lenne az előképek, az imagináció kérdése.
A botrányos kiállítások történetében, jóllehet számos helyen történt már hasonló eset, - van-e ki a sztorit nem ismeri - az egyik gyakran hivatkozott, klasszikus példa Franz Marc 1919-es esete a hamburgi Kunsthalléban. Ha valaki mégsem ismerné az ominózus művelődéstörténeti eseményt, annak csak röviden: A műintézmény által bemutatott egyik kép - A mandrill - egy majmot ábrázolt, csakhogy Uram bocsá' expresszionista felfogásban, amelyet a korabeli műértő, galérialátogató közönség heves ellenállással, elutasítással fogadott. Az ezzel járó konfliktushelyzetet, a történet teljessége szerint, hosszabb-rövidebb, az alkotóról és a műtípusról a közönség számára gyártott - ma úgy mondanánk - narrációkkal igyekezett feloldani a Kunsthalle akkori igazgatója, kinek nevét szintúgy feljegyezte a hálás utókor... ill. művészettörténet: Gustav Pauli volt e derék ember.
S hogy mennyiben vannak egy majd' száz évvel ezelőtti hamburgi esetnek tanulságai, esetlegesen aktualitásai, másképpen szólva következményei itt ma Dunaújvárosban, vagy szerte a világon, azt szerintem kis belemerüléssel csaknem mindenki meg tudja ítélni.
S itt nem elsősorban a vélhetően elfeledett, korabeli menükártyára gondolok, s nem is az expresszionizmus kánonjára, hanem sokkal inkább a megértés - meg-nem értés asszimetrikus ellenfogalmaira; a Képtelen jelen kiállítás munkái közül ugyanis jó néhány éppen a megértés feltételeinek korlátozásából nyeri energiáit. Úgy, hogy ezáltal hoz létre egyszerre valós és fiktív valóság-szeleteket, jól beazonosítható helyzeteket, életképeket, életkép-fragmentumokat.
Az itt látható munkák egyik közös jellemzője, hogy a fotó narratíváin belül a jelentés különböző kontextusait hozzák létre. A jelentés-kiemelés hol a kép-faktumok hangsúlyozásával, hol éppen a egyes meghatározó szimbólumok csonkolásával (dekonstruálásával), korlátozott használatával valósul meg. Ez az attitűd lényegét tekintve a beazonosítható ikonográfiai tudásra vonatkozik, s ennek következtében a hétköznapi szimbolikák, ikonografikus toposzok, a common sence ismeretét is megköveteli.
A játéktér azonban ennél sokkalta konkrétabb: azok a tabloidok, cselekmény-fragmentumok, amelyeket mi, a kiállításra érkezők a képek révén érünk el, éppenséggel a hétköznapi világunkból származó előképeinkkel, elvárásainkkal szembesítenek. Közös emlékképeinket, vagyis hogy sokkal inkább az emlékezés jelentéssűrítéseit kínálják fel lehetséges látványként, azaz vízionálják ezeket.
Ha megnézzük a képeket, néhol maga a kép szüzséje alakul, módosul: eltakar, kitakar, eljert
transzparál és transzponál, koncept - akció - land-art; temporalitás:
ez mind-mind Intertextualitás és Intermedialitás...
De ide tartoznak a szabályokra vonatkozó, szituatív jelentés-váltások, ugrások:
De ide tartoznak a szabályokra vonatkozó, szituatív jelentés-váltások, ugrások:
A: - hoppá, mit keres ez és ez, az meg az ott, amikor nem ott van a helye - típusú kontextus-váltások.
Párbeszédre ingerlő, vizuálisan propozícionált beszédaktusok, gag-szerű félreértések.
Hé, hát menjen uszodába! Mér' vitte a lovat a trolihoz?! - oh, de megkapó!
Jé, egy balettos az IC előtt!!! ...
Bácsi, hát nincs is hó!
beazonosítható élőlények, tárgyak, emberek, állatok, nexusok, helyszínek, közterek, falvak, ökológiai élethelyzetek; kulturális-társadalmi szerepek, habitusok, szubjektív historizmusok, valóságos és egyéni értékminták; megkomponált és megkonstruált, újraírt érzelmek, szexualitások: alkotói intenciók, medialitások tárulnak fel. A médiatudatos felhasználó archetípusai: a light-box, a storyboard, a képregény, a blog, a videó-blog, az élményfotó, a dizájn mint média-használatok, valamint az elbeszélő perspektívái megint csak egy másik vonatkoztatási rendszert jelenítenek meg:
nevezetesen ez a kép antropológiája. A másodlagos szóbeliség kultúrája.
Institucionáljuk, olvassuk, használjuk a képet, látjuk azt és értjük. Használjuk és újraalkotjuk intézményeit.
Ami hiányzik belőle, mellőle kiegészítjük - önálló kontextusokkal ruházzuk fel, akár egy szempillantás alatt is, neuro sebességgel, szinte szinkronban. Ami használatát új alapokra helyezi, azt feltaláljuk, kitaláljuk.
S mielőtt arra biztatnám a tisztelt felbátorodott, vagy éppen eltántorodott műpártoló közönséget, hogy kedvére vegye birtokba a kiállítást, tekintse meg, és alkossa meg belőle saját szinkron olvasatait, a magam részéről sokkal inkább tenném fel úgy a kérdést, hogy mennyiben tekinthetőek az itt látott képek, műalkotások - mint fotók, fotografikus képalkotások - valóságszeleteink előképeinek, és/vagy a valóság egyéni-kollektív újraolvasatának?
És az olyan kérdések, mit Az objektivitás??? a fotó objektivitása? a hitelesség??? - hisz' nincs is már objektív; legalább is tudományos értelemben most valahogy nem ez az érdekes,
... hit dolgában?, ... nos, ott már annyira nem vagyok biztos...
Hogy még egyszer a kiállítás címére utaljak:
Képtelen jelen?
Hiszem, ha látom.
A kiállítást ezennel megnyitom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése